"Akik imádkozással igértek gyógyítást.
Nyírségi javasasszony

A falusi nép még ma is inkább hisz a javasasszonyok tudományában, mint az orvosokéban. A falusi asszonyok még ma is elhiszik, hogy a cigányasszonyok hókuszpókusszal gyógyítanak, szerelemi italai hozzájuk fordítja a szeretett legény szívét, hogy a javasasszony ráolvasásal vagy imádkozásal képes a legsulyosabb bajokat is meggyógyítani. Pedig minden faluban van egy-kettő, aki póruljárt, kitől a cigány vagy javasasszonyok kicsaltak pénzt, ruhát s aztán megszöktek. Igy tett két asszony egy véméndi hiszékeny asszonnyal is.

Horváth Andrásné és Szőlősi Józsefné pécsi asszonyok, mint a háború alatt divatba jött, junius 3-án kimentek Véméndre, hogy ott élelmiszert vásároljanak. Az élelmiszerkeresés közben megfordultak Friedrich Józsefné földmivesasszony házában is. A három asszony természetesen alapos beszélgetésbe kezdett – lehet ez másként, ha ennyi nő együtt van? – s ekkor elpanaszolta Friedrichné, hogy őt már hosszabb idő óta a köszvény bántja.

Szőlősiné legyintett egyet a kezével: ha csak ennyi a baj, azon ő könnyen segíthet. Ő ismer Pécsett egy asszonyt, aki majd leimádkozza róla a bajt, de előbb egy ruhadarabot kell neki bemutatni. A hiszékeny asszony átadott egy uj inget a két nőnek, akik junius 10-én ujból kimentek Véméndre s hogy bizalmat keltsenek maguk iránt visszahozták az inget, mondván lehet a bajon segíteni, de olyan ruhát kell neki előzetesen bemutatni, amelyben a beteg legutoljára volt a templomban, mert csak erről állapítható meg az, hogy van-e még segítség számára. Friedrich Józsefné átadott az asszonyoknak egy fekete szövet fejkendőt, egy kötényt, női felső kabátot, egy aljat, egy női mellénykét, egy pár uj kötött lábravalót és egy darab selyem mellkendőt, amelyeket az asszonyok magukkal vittek.  Meghagyták az asszonynak, hogy junius 13-án Pécsett keresse fel őket. Friedrich Józsefné a mai napon Pécsre érkezett s itt értesült, hogy Horváth Andrásné és Szőlősi Józsefné ezelőtt ismeretlen helyre költöztek, továbbá, hogy a javasasszony nem is létezik. A hiszékeny asszony most látta, hogy becsapták s ezért megtette a feljelentést a ravasz asszonyok ellen."

Forrás: Pécsi Napló 1918. június 14. 3. oldal

Thomas Rowlandson: Selling a wife, 1812-1814

„Következő szerződést eredetisége miatt érdekesnek láttuk közölni, mely nem koholt, hanem valóban megköttetett úgy mint következik szóról szóra: (Bélyeg 15 kr.) Szerződés. Én alolírt V. J. adom kezem írását szinte S. J-nak, és H. Annának olly szín alatt: hogy H. Anna mint hitvesem már több izben elhagyotva egymástól én képes nem vagyok véle élni, tehát az ily szín alatt magamat meghatározván tiszta szívből át adtam Nőmet S. J.-nak H. Annát oly szín alatt: hogy S. J. nékem V. J.-nak háromszáz forintokat fizetni lekötelezi magát, a melyeket négy év mulva, azaz ezer nyolcz száz ötven héttül kezdődve mind fertályonkint az 7 ft. 30 kr. pengőt köteles lefizetni. Külőmben négy év mulva magamat kötelezem lefizetni én S. J. Én pedig V. J. adom kezem irását, és kereszt vonását: hogy soha H. Annán, és S. J.-on semmi keresetem nem lészen, és mindenkor mind jó akarómat elismerem, melyet hitemmel, és minden tiszta érzésemmel erősítek. pécsett 1857. év October 24-én V. J. mk erősítem, keresetem nincs, S. J. mk. Elöttem E. J. mk. csizmadia mester. K. J. mk. B. M. mk. köröszt vonása.”

Forrás: Pécsi Lapok 1860. november 1. 139. oldal

1919-ben számos kommunista röpirat látott napvilágot, amelyek gyakran foglalkoztak a nőkérdéssel. A nő felszabadítása a kommunista társadalomban című írást forgatva kirajzolódik a „kapitalista dísznő” képe, aki életének minden szegmensében tökéletes ellenpontját jelenti az eszményi proletár asszonynak. A nevezett forrás segítségével az alábbiakban azt tekintem át, hogy a kommunista ideológia miként jellemezte a nem proletár nők körét.

Az optimista hangulat, amelyben a mű keletkezett, egy olyan történelmi pillanat, amely azzal kecsegtetett, hogy leszámolva a régi renddel, a kapitalista társadalommal, eljött az idő, hogy a kommunista szellemben újjászerveződő társadalom bebizonyítsa, hogy mennyivel magasztosabb értékrendet képvisel.

A kapitalista nő elfoglaltságai, élethelyzete
A röpirat szerint: „a kapitalista társadalom (…) a nőt is a kizsákmányoltak sorába állította, kevés, ügyesebben s szerencsésebben elhelyezkedő nő javára.” A házasságban is csak azoknak a nőknek volt jobb dolguk, akik gazdagabb családból származtak, amelynek vagyona kizárólag más emberek könnyéből, verejtékéből, véréből gyarapodott. „a rabszolga nők és kihasznált, éhbérért dolgozó férfiak munkájából élő gyáros, bankár, kereskedő, vagy korrupt kapitalista politikus és árdrágító asszonya öt cselédet tarthatott s élete abban merült ki, hogy kezét díszítse, a kultúra minden raffinmente-jával kieszelt toilettekkel, egy üveg parfümre több pénzt adjon mint egy banktisztviselőnő fizetése, hogy összeállítsa a gazdag menu-t, hogy ragyogtassa szépségét az opera, vagy az estélyek csillárainak fényében. (…) a kapitalista disznőnek, a nő legszentebb érzése, az anyaság forrása, embertenyésztésre kibérelt dadák révén a kizsákmányolás ujabb forrása volt… 

A várandósság élménye
A kapitalista, kiváltságos nő házában a várandós állapot lázas, boldog izgalmassággal telt családi állapot volt, híres tanárok jönnek-mennek, az anya és hozzátartozói nagy gonddal állitották össze a baba kelengyéjét. (…) Az természetesen nem szoptatta maga az ujszülöttet, hanem egy dadát hozatott, aki gyermekétől vontak el, uj kisasszony is kellett, mert a gyermek kelengyéjének rendbentartása s más megnövekedett háztartási gondok elvonhatták volna a kapitalista háztartás napfényét a hivalkodástól, a testi és lelki díszelgéstől. A szülés után az asszony természetesen elegáns klimatikus helyre ment, ahol alaposan regenrálta magát s a család viharzó öröme mellett, pirosan, uj életkedvvel eltelve, ragyogva, hatalmas kofferekkel és kalapskatulyákkal tért haza az üdülésből. A gyermekét is a kezébe vette néha. Ó igen. Hiszen ő is anya volt. De csak akkor, ha ez neki kellemes volt, ha terhére kezdett lenni, odaadta a fizetett rabszolgák kezébe. (…)

A szerelem beteljesülésének lehetősége
A kapitalista nő érzelmi életét is kiélhette. Ha férje mellett nem találta meg ösztönének s érzelmeinek kielégítését, a kényelemben és puhaságban élő nők szabadabb erkölcsével kereste a kielégülést. Annyi szabadsága, alkalma s mentsége volt erre, amennyit akart. (…)

A kapitalista nőnevelés kritikája
A kapitalista társadalomban élő nő tragikumában a legrettenetesebb az volt, hogy a nőnevelés és családi irányítás erkölcse tette a kapitalista élet kizsákmányoló elveit. A kapitalista társadalom fogalmi körében nevelkedett nőknek azért lesz nehéz a kommunista forradalom erkölcsi világába való áthelyezkedés, mert a kapitalista leánynevelés erkölccsé avatta a henyélést. „Jól férjhez menni”, ez volt a jelszó „Jó partit fogni”, ez volt az anyák minden gondja s kevés kivétellel erre is nevelték leányaikat. Az egész leánynevelés és társas érintkezés nem volt egyéb, mint a kultúra, a divat, az öltözködés, a zene, irodalom, a műveltség külső mázának segítségével minél tetszetősebben a férfiak elé állítani a nőt, a férfiak nemi érzéseire hatni s a leányt a vásáron jól elhelyezi. (…)”

Az utópia szerint az új világban a
„kapitalista kitartott, disznő eltünik, de helyébe lép a dolgozó, a szabad érzelmi életet élő, erkölcsileg emelkedett nő, aki sem testét, sem lelkét áruba bocsátani nem kénytelen, hanem női méltóságának helyességével és büszkeségével illeszkedik bele a nagy kommunista közösségbe.”

Forrás: A nő felszabadulása a kommunista társadalomban. Közoktatásügyi Népbiztosság, 1919.
Kép forrása: Veréb Jankó 1896.

A Magyar Korona fogadó a pécsi vendéglátás történetének egyik legrégebbi emléke, amely már az 1750-es évektől várta a Szigeti városkapuhoz érkező utazókat, hogy falai között leöblítsék az út porát és takaros szobáiban pihenjenek meg. Helyén (Hungária u. 2.) ma a Százéves Borozó várja vendégeit. Az épület szomszédságában brutális gyilkosság történt 1901-ben.

„A fogadó történetének tragikus szenzációja volt az a rablógyilkosság, melyet a város leggazdagabb kofaasszonya ellen követtek el. Özv. Királyovits Andrásnét élesre köszörült baltával ölték meg 1901-ben. Kati néninek – vesztére – közel négyezer koronát érő házán kívül – állítólag – tizenhatezer korona megtakarított pénze volt. Az öregasszony a Korona sarkánál árusította portékáit. Ha rossz volt az idő, behúzódott kis üzletébe, mely az épület Klimó utcára néző oldalának támaszkodott. Szinte az egész város ismerte a boltocskát. (Itt talált rá vérbefagyott holttestére bizonyos Wranics György, ki – a sors különös iróniája – éppen temetkezési vállalkozó volt. Nem messze a Ferencziek utcája végén volt az irodája.) Az áldozat veje, Tóth József volt a gyilkos, aki nem sokkal szörnyű tettének elkövetése után beismerő vallomást tett: június 3-án, vasárnap reggel azzal a szándékkal távozott el hazulról, hogy megöli anyósát. Varga Kálmán kovácsmesterhez vitte a baltáját köszörültetni. Ez alatt ő a közeli (Decsi-féle) pálinkamérésben kétszer is megforsult s minden alkalommal felhajtott egy decit. Utána elindult a kovácshoz a baltáért…”

Forrás: Kovács János: Kanyargós utcák, görbe esték. Bohémélet Pécsett a századfordulón. Pécs, 2000. 43. oldal

„Aszfaltbetyárok nem voltak Pécsett. A mellékutcákban ugyan megkergették a csinos kis varrólányokat, ezek azonban – az útviszonyokból adódóan – legfeljebb flaszterbetyárok voltak.
Mamlaszsaroknak hívták az Otthon (Corso) kávéház előtti, s a városháza melletti pár négyzetméteres korzó-szigeteket. Itt álldogáltak órákon át azok, akiknek az ég adta világon semmi dolguk nem volt. Ábrándoztak, sóhajtoztak, lesték a nőket, várták a sültgalambot. Sokszor még szuszogni is lusták voltak – több volt az idejük, mint a pénzük.
A férfi kultúröltözék csúcsa, a cilinder, ritka viseletnek számított. (Igazi „úri” városokban pedig alig látni mást téli hónapokban.) Pécsett a Ferenc József kabáthoz is inkább puha kalapot hordtak.
Apropó kalap! Meghonosodott egy speciális üdvözlési ceremónia a pécsi korzón – néma (vagy undor) köszönés: földig emeljük a kalapot, mélyen meghajtjuk a fejünket – de nem mondunk semmit. (Legfeljebb gondoljuk magunkban, vigyen el az ördög…)
Estefelé, mikor kigyúltak az üzletek reklámlámpái, megindult az emberáradat a városházától a Mór utcáig. Ott volt szinte az egész város. Pedig talán ez volt a világ legszűkebb korzója. Valóságos isten csodája, hogy egy-egy kocsirúd nem szaladt bele a kitérni nem tudó hátába. És az a sok szép nő! Akár egy pécsi bálon, annyi volt az igéző arc, hogy az ember szinte zavarba jött. A pécsi korzó afféle szépségkiállítás volt, és persze a pletykák forrásvidéke.
„Ha egy nő egyszer végigsétált egy férfivel, már beszéltek róla. Ajánlatos volt kettőt fordulni. Ha kétszer látták ugyanazzal a férfivel, már nem volt érdekes. A pécsi nők elegánsak voltak, ami jól kiegészítette természetes adottságaikat: szép archoz szépen illik a divatos ruha.”

Talán a friss levegő, a mozgás utáni vágy csalogatta ki Pécs szépeit a korzóra? Tévedés! Volt aki önmagának sem merte bevallani, hogy az arcán tündöklő pírt, a szemében lobogó fényt nem a friss mecseki levegő varázsolta elő.
Mi hát akkor az igazság? A szerelem az igazság – az örök igazság. „És én szeretek is közülük sokat, sokat. Utánuk súgom halkan, akár a lehelet: szeretlek édes. Megborzong némelyik, tudom, hogy hallotta, s fülébe fog zsongani mikor leveti ruháját, mikor bágyatag élvezettel pihenteti testét a puha párnákon…”
Tipikus századvégi bujaságtól szenvedhetett ez a hajdani, öntudatos pécsi Don Juan is, aki mamlaszsarki lőállásából széttekintve, nyilván tévedhetetlennek hitte magát szerelmi ügyekben.”

Forrás: Kovács Lajos: Kanyargós utcák, görbe esték. A pécsi bohémvilág a századfordulón. Pécs, 2000. Nők az utcán című fejezet. 26–27. oldal.
Képek forrása: Sirisaka Andor szerk: Anyósok könyve. Pécs, 1900. és a Veréb Jankó 1896. évi számai

Farsang 1935. – Nyilatkozik a 16 éves első bálos, - a legszebb koru hölgy, - a fiatalember, - a mama, - egy békebeli öreg úr és a cigány.

Pécs, február 9. Farsangi naptárunk ugy meghizott, hál’ Istennek, hogy öröm ránézni. Pedig alig pár hete csak, hogy megnyitottunk. Azóta szünet nélkül áll a bál. Minden áldott este találkozom frakkos, szmokingos urakkal, estélyi ruhás hölgyekkel, akik óvatosan jönnek-mennek az olvadt hólétől borított járdán. Természetesen akadnak olyanok is, akik autón járnak bálozni, de ezek kevesen vannak. A báltermek halljában minden csendes. Mi ez? A jónevelés diadala? A soupé után ugyan egy kicsit kivirul a jókedv, de ki kell hangsulyoznunk: nem tul hangos, még hajnal felé sem. Egyébként minden rendes: csillogó, exkluziv és hangulatos. S mégis van valami a forró báli levegőben, a szikrázó villanyfényben, a szellemes, lehelletfinom bókokban, vlami – nem tudom, hogy mi – ami itt ránehezedik a kitörni készülő jókedvre, ami mindent letompítani igyekszik, ami rendellenes, ami nem „olyan” hangulatos ami nem hangos. Valami…

Kérdést intéztem az 1935-ös farsang valamennyi főszereplőjéhez, sztárjához, és statisztájához. Majd kiderül a feleletből, hogy mi az a valami…

 A tizenhat éves
Ez az első bálja. Arcán az anyai hatalommal hivatalosan engedélyezett első kis sminkelés. A rutin nélkül felkent ruzs és a puder. Egy kicsit affektál, de ezt is meg lehet bocsátani neki. Csalódottan mondja: Egészen oda vagyok. Nagy hűhó semmiért. Már két hónappal a bál előtt nem voltak nyugodt éjszakáim, ugy izgultam, remegtem, nem sokára meglesz az első bálom, amitől valami különöset, valami rendkívülit vártam és most ugy látom, alig különbözik egy éttermi tánctól. Csak a terem nagyobb és a tangóvilágítás helyett a csillárok égnek a mennyezeten és az, hogy itt mindenki frakkban, estélyi ruhában táncol. A mama folyton azt mesélte, hogy „hja, az én időmben…” Órákig tud mesélni az ő első báljáról… Én nem tudom mi van velem, csalódást érzek…

„A legszebb koru hölgy”
A báli szezon tulajdonképpen elsősorban és főképpen neki szól. Kora: huszonöttől-harmincötig, pontosan nem lehet megállapítani, de miután udvariasság nélkül nem nagyon tehetném, nem is kutatom. Bizalmasan elmondja, hogy „hivatalból” van jelen. Ez a negyedik bálja és nem akart eljönni már unja az egészet. De a mama nyagatta és muszáj volt eljönnie, mert férjhez kell menni. A mama dühös, mert ő a negyedik bálján, már a nyolcadik kérőjét kosarazta ki, ma pedig…  De ugysem fog palit fogni, biztosan tudja, hogy csak a mama kedvéért csinálja végig…

 A mama
Könnyű felismerni, mert a bálterem szélén ül és ugy fordul a tizenhat esztendős Zsuzsika után, mint a napraforgó a Nap felé. Mindenek előtt tagadja, hogy mama lenne, ezután minden átmenet nélkül megkér: figyeljem meg, milyen jól mulat a lánya. „Majd széjjel szedik” – mondja. Azért jobb szeretné, ha nem mulatna a kedves lánya ilyen vehemens iramban. Régebben hosszabbak voltak a táncok és Isten tudja – talán eredményesebbek is.

Én igazat adok a mamának.

 A „nősülendő”
A keményített ing, a lakkcipő, az áramvonalas szmoking gallér, minden ruhadarab snájdigul áll rajta. Profilban Gusztáv Fröhlichez hasonlít. Becsület szavát adta, hogy a szmokingja nem kölcsönzött. Saját. Egyébként szörnyű dilemában van. Nem tudja melyik korosztályt favorizálja. A 16–18 évesek egészen veszélytelenek, de hát ezekből már mégis „kinőtt”. Viszont a sztárkorosztály, a 18–28 esztendősök mindenre elszánt hadserege: kikerülhetetlen házassági csapdákkal telepített terület. Veszélyes zóna.

Hát nem sajnálatraméltó ez a magas, szőke fiatalember? Alig győzöm vigasztalni és bátorítani. Gyerünk tovább…

 A békebeli öregur
ott forgolódik a büffé környékén. Frakkja gomblyukában melegágyi szekfű fehéredik. Mosolygó szemén monokli csillog. Mindig nevet. Hehehe. A hölgyek szebbek mint valaha. A hangulat? Hehehe. Az se rossz! A pénzből kevés van, az igaz. Hehehe. De nem baj. Hehehe.

A cigány
Szerinte nem komoly az egész. A békevilágban- mondja, instálom, akkor igen. Akkor még volt hangulat: az emberek vagy duhajok voltak, vagy óvatosak. De egyszerre óvatosak és duhajok nem voltak. Kettétépett százpengőssel mulattak, egyik felét homlokomra ragasztották, másik feléért meg huztam. De ki akar ma kettétépett százpengőssel mulatni? Ki akar? Én nem!

Forrás: Pécsi Napló 1935. február 10. 4. oldal
Képek forrása: Veréb Jankó 1896. évfolyam

A Pécsi Lapok 1860 nyarán tette közzé hasábjain Jámbor Irma levelét. A szerző írásában abbéli örömét tolmácsolta az olvasók felé, hogy láthatóan előretörőben volt a magyaros viselet elterjedése a nők körében. Összeszedte azon érveket, amelyek az új tendencia mellett szóltak és csatlakozásra kívánta bírni a pécsi nőtársadalom szélesebb rétegeit.

 A korszak divattörténetére vonatkozó további részletekre lásd F. Dózsa Katalin divattörténész honlapját, amely egyben az illusztrációul választott kép forrásául is szolgált.

„Örömmel tapasztalom, hogy a magyar ruha mind a férfiak, mind a nőknél általános divattá kezd válni, bár nem hiányoznak olyanok is, kik saját ohajtásukat jóslatkint szeretik terjesztgetni: hogy t. i. ez nem volna egyéb muló divatnál, mely épp oly sebesen tünnék el ismét, mint fölmerült, s ismét egy más által fogna kiszoríttatni, mint történt az előbbi ruházattal.
Hiszem, hogy e vélemény terjesztői csak olyanok, kik ez öltözékben nem látnak egyebet, mint hiú fitogtatási vágyat, mint ama kitüntetési törekvést, mely más tulajdon hiányában, a ruha által czéloztatik elérhetni.
Én mint igazi magyar nő mást látok benne. Én az őseinktől öröklött hazaszeretet külsőleges kifejezésének tartom, s csak azt kivánom, hogy a ruhával őseink erényei is inkább meghonosuljanak, hogy látva e ruhát, mindenkinek eszébe jusson, hogy a haza mindenünk.
A ruha magában csekélység az igaz, de ha jól meggondoljuk a következményeket, melyeket viselete előidéz, lehetetlen át nem látnunk, miként már azon körülmény által, hogy a divat változásainak annyira mint a régi franczia öltözékek, kitéve nincs, igen is ajánlatossá válik; ezen föllül még szebb is és festőibb.
Azt mondják, hogy a magyar ruha drága, s már azért is czélszerűtlen. Ez állítást én magamévá nem tehetem.
Igaz, hogy a díszruha drága, de hisz ez nem arra való, hogy rendes viseletül szolgáljon. Tanuljuk meg ismét, ha elfelejtettük volna, őseink ama szokását, hogy ily ruha nagyanyáról unokára maradt, s ez büszkeséggel öltötte föl ama szoknyát, melyet egyik őse bizonyos kitűnő alkalomra készíttetett; hiszen ez a magyarnak úgy is szokása. Falusi leányainknál nem ritkán látunk piros csizmát a mult századból, mely legnagyobb részénél már csak ezért is oly nagy tiszteletben áll, miszerint érdemesnek tartsák a jövő század számára tartogatni. Ha a magyar, s főkép a főrangu hölgyek ez elvet megtartják, akkor még a magyar díszruha sem drága; hogy pedig közönségesebb ruháink nem drágák, azt könnyű kiszámítani.
Elején ugyan, midőn egész öltönyünket átalakítottuk, többe került mint a régi divat szerint készült egyes ruháink pótlása, - bár ezekből is sokat meg lehetett magyarosítani – de kiváló jó oldala az, hogy a változásnak annyira nincs alávetve mint emez. Hány új ruhánk hevert már almáriomban, melyet csak azért kellett mással pótolni, mert kiment a divatból? elajándékoztuk, vagy potom áron eladtuk, vagy végre összehalmoztuk, s hagytunk gyermekeinknek drága rongyokat, melyeket használni nem tudtak, és csak terhökre voltak. A magyar ruha ennek nincs kitéve. Addig hordhatjuk míg jó, új ruhát a divat miatt elvetni nem fogunk; csak gazdagabb hölgyeink ne kivánjanak hetenkint új szabásu öltönyökkel kaczérkodni, a többi örömmel elviselendi a tavalyit is, mert magyar. Egyébiránt kár is sok kisérletet tenni a magyar öltönnyel, mert könnyen azon szélsőségekbe eshetünk, hogy untalan változtatva a szabást, utoljára oly különös ruhánk lesz, mely mindenki más, még komédiáshoz is illő lesz, csak magyar nőhöz nem.
De e folytonos változás ellen még más is szól; az említettem egyszerűség által mennyi nem gazdálkodtathatik meg, vagy adósság lerovás, közhasznú intézetek, vagy a család gazdagsága növelésére; az utódok áldandják e viseletet, melynek nem csekély hasznát élvezik.
A nemzeti öltöny tehát a mint egy részről őseinkre s azok erényeire emlékeztet, úgy más részről takarékosságra vezet, már pedig ki nem látja át, mennyire képes egy erényes és takarékos nemzet!
E két tulajdon birtokában nincs mit tartanunk senkitől sem, ezek elérése tehát, és ne hiuság hordassa velünk a magyar ruhát; s ne csüggedjünk, ha az eredmény máról holnapra nem mutatkozik is, kitartással elérjük okvetlenül, de épp ezért kitartás kell.

Jámbor Irma.”

Forrás: Pécsi Lapok 1860. július 8. 6-7. oldal

Már az első debreceni virágkarnevál (1900) előtt évekkel zajlott egy Virágkorzó névre keresztelt rendezvény Pécs városában. A jótékonysági esemény szervezője a Pécsi Jótékony Nőegylet és a Mecsek Egyesület volt. 1893. június 18-án, délután 16 órakor indult a virágos menet a Széchenyi térről fel a tettyei romokig, ahol szabadtéri programok és vendéglátó pavilonok gondoskodtak a városi közönség felhőtlen szórakozásáról. A rendezvény fővédnöke Kardos Kálmán főispán volt, aki virágokkal ékesített kocsijával a menet élén haladt. Őt követték fogataikkal a város ipari és kereskedelmi életének olyan emblematikussá vált vállalatai, mint a Zsolnay (kerámia) vagy Engel (fa- és nyomdaipar). Presztízst és kiváló reklámot jelenthetett számukra egy-egy műalkotással megjelenni a menetben. A kocsik után virággal díszített kerékpárosok haladtak. A Tettyén aztán humoros vetélkedőkkel múlathatták az időt az érdeklődők, akik este a romok kivilágításában és tűzijátékban is gyönyörködhettek. A nagyszabású rendezvény tiszteletére Június címmel kiadvány jelent meg alkalmi költeményekkel, pécsi polgárok képeivel és idézeteivel, valamint itt kapott helyet a részletes program is. A Pécsi Közlöny tudósítása szerint a Virágkorzó igen jelentős erkölcsi és anyagi sikert hozott a rendező egyesületek számára.

Június - a rendezvény tiszteletére kiadott programfüzet címlapja

A programkínálat

A Pécsi Jótékony Nőegylet néhány tagjának gondolatai
az emberbaráti cselekedetekről a Június lapjain
(Köztük Zsolnay Júlia mondatai, amelyek a székház oldalán található emléktáblán is olvashatóak)

Forrás:
MaNL BML Pécsi Jótékony Nőegylet alapszabályai
Pécsi Közlöny 1893. június 18., 25.

A nők a hivatalban
Egy uriasszony levele

"Engedje meg Szerkesztő úr, hogy h. lapjában a mai nőkérdéshez szerény tehetségem szerint én is hozzászóljak. Nemcsak a lapokból ismerem e tárgyat, volt és van alkalmam a nőhivatalnokok között gyakran megfordulni és így saját tapasztaimat szeretném e kérdésben papirra vetni. Én mint komoly anya, feleség, sokat foglalkoztam e témával s tisztán akartam látni azt, hogy a nőknek a hivatalokba való ilyen tömeges tódulásából mi haszon van? Mit érnek el avval, hogy ugyszolván kiragadva a férfiak kezéből a kenyérkeresetet, ők akarnak a teremtés urai lenni? Beláthatatlanul sok rossz következménye lesz ennek. Tessék elgondolni a rengeteg családapát, ki lesznek szoritva s azt a sok szegény családot, melyek ezért a nyomorral küzdenek! Azt a sok napirenden levő családi egyenetlenséget, válást, tragédiát, mit sok családban a nők e kierőszakolt helyzettel megteremtenek! Mert nemcsak a nyomor, hanem a féltékenység e rettenetes férge a szíveknek, ez fog még csak ezután hatalmaskodni. S jogosan is! El sem tudok képzelni nőt – ha szereti a férjét – ki nyugodtan tudna lenni arra a gondolatra, hogy most az ő férje Isten tudja, hogy hány szépséges és talán kacér leánnyal kénytelen együtt dolgozni egész napon át, hónapokon, éveken keresztül. Hátha még látja s az a szegény feleség azt a toalettet, mit a mai kor hölgyei viselnek. A legenyhébben szólva, csupasz karokkal, kebellel és a legujabb divat szerint csupasz vállal is (Pardon! Póktól szövött csipke fedi) dolgoznak ott, hol a komoly munkához komoly toalett, sok helyen egyenruha kellene! Ha a nő komoly férfimunkát vállal ne tudna hát hivatásának megfelelő komoly toalettet viselni lehet azért például nyári időben szellős, mert hiszen hajdanában feddhetetlen életű hölgyeink rendelkeztek lenge ruhákkal mennyivel inkább kaphatók és készíthetők azok ma! De sajnos, a mai nőket nem annyira a kenyérkereset – tisztelet a komoly kivételeknek – mint inkább a nyilvános élni vágyás viszi arra, hogy hivatalt vállaljanak, hol jobban lehet udvarlókat – barátokat és főleg kollégákat szerezni és úgy vélik, hogy jobban beleakadnak az urak a póktól szőtt igazi átlátszó hálóba, mit nemcsak a keblükön viselnek, hanem a legédesebb mosolygásukkal, a legvakmerőbb magaviseletükkel különösen a tapasztalatlanabb férfiak elé tartanak. A kollégákat különösen szeretik, mert hiszen ezekkel szemben nagyon sokat engedhetnek meg maguknak ugy a hivatalban, mint azon kívül. Itt tehát komoly férfiak és nők, különösen hivatali főnökök, igazgatók stb. volnának hivatva munkába lépni, hogy megmentsenek sok ezer családot a nyomortól, a tragédiáktól, sok ezer gyermeket az árvaságtól. Szigorubban kellene felügyelni ugy a toalettekre, mint az erkölcsre s különösen a hivatali beosztásra, hogy ha már az a sok fiatal leány, az a sok korosabb hölgy tényleg kénytelen fakanál és tű helyett tollat forgatni a kezében, forgathassák külön és nem férfiak állandó társaságában, hol bizony a leányok valami épületes dolgot nem tanulhatnak s én úgy hiszem, hogy az állandó együttlét kényes helyzetet teremt.

A férjek és fiatal apák pedig vegyék lelkükre a családjuk sorsát jobban s szálljon el szívükhöz az az elrebbenő sóhaj mi a gyermekeit védő, a férjét szerető és féltő nő lelkéből fakad."

 Forrás: Dunántúl 1913. június 28. 1. oldal

A pécsi női sport legkorábbi történetének meghatározó alakja volt Herczenberger József, aki az 1872-ben hölgyeknek meghirdetett tornakurzust vezette. Hogy a tornatanfolyam látogatottságát növelje annak végén táncoktatásba kezdett. Később éveken át pécsi polgárok tucatjai tánciskolájában sajátították el a társastáncok és az előkelő társaságokban való érvényüléshez elengedhetetlen etikett fortélyait. Az 1874-ben Az illem, társalgás és tánc főbb szabályai címmel megjelenő, több kiadást megért értekezésében magát táncművészként aposztrofáló szerző ezen munkáját, a Táncz-szalonnal együtt sokáig a magyar táncoktatás didaktikájának alapműveként tartották számon. Jelen forrásközlésünkben előbbi munkája egy fejezetét adjuk közre, amelyben a szerző arról szólt mi jellemzi a kifogástalanul művelt nő magaviseletét egy táncmulatság alkalmával.

„A hölgy a tánczvigalomban

A hölgy magaviselete a tánczvigalomban mindenkor szerény és művelt legyen, t. i. ne kaczérkodjék, ha valakivel társalog, ne tekintgessen jobbra, balra. Tartózkodjék mindennémű arcztorzításoktól, kacsingatás- és szempislogatástól. A teremben egyedül ne sétálgasson, a férfiakhoz magától ne közeledjék, szóval mindattól tartózkodjék, mi által mások előtt föltünővé válhatnék, vagy másokra kellemetlen hatást gyakorolhatna.

Ha a férfi körtánczok alkalmával felkéri a hölgyet, fogadja azt könnyű meghajlással és a mint a tánczos a hölgyet átkarolja, azonnal illessze balkarját a férfi könyöke fölé ugy, hogy a hölgy keze a csuklótól lezdve lankadtan a férfi karjától lefelé legyen. Job kezét pedig a tánczos balkezébe teszi és pedig ugy, hogy csak ujjai érjenek oda könnyedén. Karjai merevek vagy nehézkesek ne legyenek, mert merev és nehézkes kar által gátoltatik a táncz csinos és könnyű lejtése, továbbá lábhegyen és kifelé tánczoljon.

Testtartása egyenes, fesztelen legyen, egy kissé balra, fordulva, fejét magasra emelve, de ne feszesen, törekedjék mindig balra nézni. – A jó tánczosnő nem fordítja a fejét táncz közben jobbra, sem testével, sem karjaival nem evez, hanem a legnagyobb nyugodtsággal igyekszik a tánczos mozdulatait követni. A tánczost a terem közepén ott hagyni szintén nem illő. Ha pedig helyre tánczoltak, könnyű hajlással megköszöni a tánczot.

Sok tánczosnőnek meg van azon gyöngéje, miszerint némelyekkel bizonyos előszeretettel tánczol s ez által gyakran egyik vagy másik tánczos meg lesz kosarazva. Ezért nem mulaszthatom el a tisztelt hölgyeket eléggé figyelmeztetni, hogy ez által csak önmagoknak okozzák a legnagyobb kellemetlenséget, mert egy megkosarazott tánczos mindig ovakodni fog azon nővel tánczolni, ki által megkosaraztatott.

De gyakran megtörténik, miszerint a hölgy a táncz alatt nagyon elfáradt, s daczára annak a tánczosok által továbbra is ostromoltatik. Ily helyzetben a nő azon tapintatos eljárást kövesse, miszerint az őt először felkérő tánczost nem utasítja vissza, hanem megkéri, hogy várjon pár perczig, míg kinyugodja magát, de ovakodjék ilyenkor mind a tánczosnő mind a tánczos mással tánczolni.”

Forrás:
Herczenberger József: Az illem, társalgás és táncz főbb szabályai, különös tekintettel a társas tánczok ügyes rendezésére. Pécs, 1874. 31–32. oldal
Bezerédy Győző szerk.: Baranya megye testnevelés- és sporttörténete. Első kötet 1867–1945. Pécs, 1987. 31.