Árvai Tünde történész blogja

Elfeledett pécsi nők nyomában...

Elfeledett pécsi nők nyomában...

Szubjektív beszámoló a pécsi Eltérülő nemiség konferencia kerekasztalbeszélgetéseiről

2017. január 20. - Á.T.

2016. szeptember 28-29-én, Pécsett, a Civil Közösségek Házában konferencia zajlott, a PTE-BTK Kortárs Világirodalmi Kutatókör és a Pécs-decentrum Kulturális Egyesület szervezésében. A két nap alatt az Eltérülő nemiség konferenciacímet próbálták körüljárni előadók és meghívottak. Volt itt bőven téma terítéken: a túlkompenzáció, a visszaélés, a megalázás, a fölény, a leigázás és a zsarolhatóság reprezentációiról írók, műfordítók, pszichológusok, aktivisták, szociológusok, irodalmárok, nyelvészek és jogászok vitáztak.

14361430_1733839386878851_3576693338545722058_o.jpg

Nem célom a teljes konferenciaanyagot bemutatni, arról jobbára az alkothat képet, aki jelen volt; a számomra továbbgondolható témákat emelem ki, amelyek nagyjából a csütörtök délelőtti-déli szekcióban összpontosultak. Az alábbiakban két kerekasztal-beszélgetésre térek ki, a magam önkényes válogatásában, kiemeléseivel és áthangszerelésével, azaz meglehetősen szubjektíve.

A délelőtti beszélgetés – irodalmi kerekasztal

Az első beszélgetés klasszikusan irodalmi témákat vetett fel, sokat sejtető címe szerint az Elfojtás, elhallgatás, elhallgattatás, erőszakviszonyok kint és bent témáit járták körül.

Kortárs prózákról és versekről esett szó, a nemi agresszió tapasztalatáról, az áldozat nyelvének reprezentációiról, komor kérdésekről tehát. Gilbert Edit Sofi Oksanen műveit elemezte, a germanista Sándorfi Edina egy japán-német regény kapcsán beszélt a prostitúció, prüdéria nyelvi megkonstruálásáról, Branczeicz Anna pedig Borbély Szilárd költészetéből a nemi agresszió megélésének versbeszédét analizálta. Itt kanyarodott el a beszélgetés egy némiképp váratlan irányba.

A konferencia egyik leitmotivja már korábban is a ki nem beszélhető nemiség témája volt, amely olykor-olykor önpusztító stratégiákba csap.  Az irodalmi diskurzust itt egy markáns vélemény szakította meg.  A hozzászóló szerint az emlegetett ön-aggresszió párhuzamba állítható az agresszorok stratégiáival. A háborús traumák ügye került elő, és a kérdés, hogy ha már vannak narratívák a ki nem beszélés ön-aggressziójáról, vajon nem kell megnézni a háborús traumákban az agresszor szempontjait is, a motivációját?

A vajdasági Samu János Vilmos egyetemi oktató a kérdés hallatán bevallotta, ha faggatható lenne a cápa a cápatámadást követően, filoszok módjára azt is kifaggatnánk; emberekkel kapcsolatban persze az ilyen vizsgálódások lehetségesek, akkor is, ha ez morálisan szürke zóna. Komolyra fordítva a szót – a Vajdaságban van konkrét és friss tapasztalat a témában. A jugoszláv polgárháború hozott jót és rosszat, a jót is furcsán. Mélyen áron alul lehetett kapni a szomszéd horvát területekről lopott árut, pár száz márkáért nyugati gépkocsit is, olyant is, amelynek történetesen ismerték a tulajdonosát. Az állam pedig szemet hunyt az orgazdaság felett. Nem volt ez tudatos lépés az állam részéről, inkább csak ösztönös ráérzés arra, hogy karneváli állapotok uralkodnak (mindent szabad) és az ebből származó eufórikus örömből az állam csak profitálhat. Motiválható a népesség, felszítható a gyűlölet a korábbi tulajdonosok ellen, és ezt nagyon profi módon vezényelte a szerb vezetés. Létezhet a háborúnak öröme is.

Meglehet, hogy a történet elkanyarodott a kerekasztalbeszélgetés irodalmi mélységeitől, de ha a magam szempontjából van továbbgondolható téma, hát az itt van. Sok 19. századi regényt olvasok, magyarokat, Jókaikat, Mikszáthokat, mi több, Gárdonyikat. Olykor-olykor ők is témává emelik a történelmet, benne a háborúkat. A jókais megoldásokban a háborúkban óhatatlanul előforduló ún. egyéb szenvedhetetlenségek témája elbeszélhetetlen. A Névtelen vár második része példának okáért nem egyéb, mint háborús krónika, a források szoros követésével. Jókai itt lábjegyzetel is, megjegyzeteli önmagát, és a forrásait meg is nevezi. Időnként cáfolja őket, pedig a források bizony beszámolnak a francia hadakat kísérő nemi erőszakról, és Jókai néhány bekezdést szán arra, hogy efféle események nem történtek meg, vagy ha igen, hát nem úgy.

Mikszáth, mint mindig, most is a mesterét cáfolja, az alig kutatott, de jócskán szubverzív szöveg, az Akli Miklós nem hallgatja el a témát; ugyancsak fölmerül a lehetősége egy tömeges nemi erőszaknak egy (fiktív) kolostorostrom kapcsán; hangsúlyozom, olyan szövegben, ami legutóbb a pöttyös és csíkos lányregény-sorozatban jelent meg. A kiadáspolitika olykor félreolvas szövegeket.

De nem is ez az érdekes, nekem nem tisztem felmagasztalnom Mikszáthot, elég nívós és elég felforgató az nélkülem is. A továbbgondolásra érdemes gondolat az, hogy a háborút tematizáló regényekben egy ponton tapasztalnom kell egy átbillenést. Egy új téma bevonulását, igen, a nemi agresszió témájának megjelenését. Hogy ez hol és miként történt meg, egyelőre rejtély számomra is; annyi bizonyos, hogy a délszláv háború már olyan közeg, amelyben a nemi agresszió témájáról beszélni kell. Vagy lehet, hogy a kell túlságosan erős szó, de az bizonyos, hogy abban a pár regényben, amit posztjugoszláv ügyekben olvastam (A dögeltakarító, Hogy javítja a katona a gramofont?, Bonaca), a téma folyton visszatér, az agresszorok reprezentációiban. Ma már, úgy tűnik, hogy a háborús narratíváknak a nemi agresszió ugyanúgy kötelező eleme, mint ahogy (Umberto Eco megjegyzése szerint) II. világháborús csendes-óceáni háborús filmet nem lehet forgatni lángolva zuhanó repülőgép nélkül.

A délutáni beszélgetés – Kucserka Zsófia a reformkori, Árvai Tünde a Horthy-korszakbeli nőképről

dsc_0000_5.JPGBittner Mónika, Kucserka Zsófia, Árvai Tünde (Fotó: Varga Kitti)

Kucserka Zsófia pécsi egyetemi oktató egy reformkori honleány, Slachta Etelka naplójának megjelenése kapcsán érdekesen közelített egy gender szempontból fontosnak tűnő témához. Egy soproni polgárlány naplóját lehet olvasni a mindennapi mikrotörténelem témáira koncentrálva, de lehet akként olvasni is, hogy miként tiltakozik a reformkori honleány a nőket szülőgépnek tekintő férfiszemlélet ellen. Ez a lázadás csendes természetű. A két kötetben kiadott 19. századi naplóban egyetlenegyszer tesz föl kérdést, kissé kifakadva, amikor túl van már a tizedik terhességén is, hogy meddig kell még elviselnie, hogy élete másból sem áll, mint terhességből és szoptatásból és terhességből és szoptatásból, és orvos ismerőséhez fordul tanácsért, hogy van-e, vagy miként is lehetséges fogamzásgátlás.

A közönségből Kucserka Zsófia előadása közben érkezett kérdés is - a testiségét megélő nők helyzetét meg lehet-e ismerni a jó honleány, Slachta Etelka naplójából? Az előadó válasza: testi vágyairól nem írt. Ez nem azt jelenti, hogy nem lettek volna, de nincs róla feljegyzés. Egyetlen beszédes hiány van, a naplóban az esküvő előtti napig folyamatosak a bejegyzések. Utána fél évig semmi. Nulla bejegyzés.

A reformkori témákra reflektálva, és a magántermészetű írások gender szempontú olvasási lehetőségei után Árvai Tünde a Horthy-korszakbeli közbeszédre tért rá. Itt közbeszéd alatt a nemi erkölcsöket oktatni kívánó könyvek közbeszéde értendő. Ezek az illemkódexek, nemi tanácsadókönyvek viszonylag mély tudatlanságban tartották reménybeli olvasóikat a nemiség kérdéseiben; a kényes témákat homályos nyelven járták körül, mondván, a férfi csírája egyesül a nő csírájával, a körülményekről pedig szemérmesen hallgattak. Az előadó hozzáfűzte, az illemkönyvek továbbra is a tisztaságot tekintették a nő fő és megőrizendő erényének. Nyomatékosan eltiltották az olvasót: nehogy orvosi könyvekhez forduljanak tanácsadásért.

A Horthy-korszaknak volt ilyen, amúgy rengetegszer kiadott, tehát nagyon is olvasott könyve; egész egyszerűen A Nő címet viselte. A mű némi kultúrantropológiai bevezető után praktikus kérdésekre is kitért, és nem volt szemellenzős a női nemiség részletkérdései iránt. A valóban érdeklődő olvasó tehát meglelhette a választ.

A továbbgondolható kérdés számomra itt az, hogy ha ezek a könyvek a polgárságnak íródtak, és a mindenkori polgárleány indoktrinációját szolgálták, akkor miként kívánta kontroll alatt tartani az ún. elnyomó férfihatalom (ha van ilyen) az illemtankönyvet nem vásárló nem polgári nők nemi erkölcseit? Nos erre válaszom nincsen, de ha válasz van, az valószínűleg ott lehet a Tutsek Anna-regények cselekményében. Igaz, az legalább annyira hallgat a nemiség témáiról, miként Slachta Etelka, a honleány a reformkorból.

 Macskási Árpád
PTE-BTK
magyar szak MA, II. évfolyam

A bejegyzés trackback címe:

https://pecsi-notortenet.blog.hu/api/trackback/id/tr6712140371

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása