Hamerli Ilona

(*Pécs, 1912. február 14. †Pécs 1998. augusztus 31.)

Hamerli Imre kesztyűgyáros, a Pannónia (ma Palatinus) Szálló építtetőjének és Nóvy Saroltának ötödik gyermeke. Elemi és középiskolai tanulmányait egyaránt szülővárosában végezte. Nem sokkal édesapja korai halálát (1927) követően, 16 éves korában feleségül ment Decleva Jenő városi tisztviselőhöz. Kislányuk, Eleonóra 1929-ben született. 

Énekesnői karrierje
Szép énekhangjára már gyermekkorában felfigyeltek. Családi körben gyakran énekelt édesanyja zongorakísérete mellett. Az iskolai évek alatt pedig rendszeresen énekelt szólót a Belvárosi templom vasárnapi miséjén. A Pécsi Dalárdában Bellis Dezsőnél tanult, 1927-től pedig Szterényi József tanítványa lett. A dalkörök találkozóit követően 1928-ban nagyközönség előtt énekelte Puccini Pillangókisasszonyának nagyáriáját.

Leánya születését követően néhány év után visszatért énekelni (1931). 1932-ben operai ösztöndíjjal növendékévé fogadta volna a Zeneművészeti Főiskola, elsősorban anyagi okok miatt ekkor még nem költözött a fővárosba. Pécsett rendszeresen részt vett Szterényi énekiskolájának évzáró koncertjein, amit rendre a Pannónia Szállóban tartottak. Még 1932-ben elnyerte a Budapesten megrendezett magyarnóta-verseny ezüstkoszorús minősítését. Első igazán jelentős sikerét a városi közönség előtt Cselényi József búcsúestjének keretében aratta a Pécsi Nemzeti Színházban. Év végén abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Stefániai Imre kamaraművésszel együtt hangversenyezhetett. „Már megnyerő külsejével, kellemes megjelenésével megnyerte magának a közönség szimpátiáját, amit meleg, kifejezésteljes, szép színű, hajlékony s mindezek mellett nagyskálájú hangjával csak tovább erősített.” Az 1934. évi május havi Pécsi Színházi Élet címlapján szerepeltette annak apropóját, hogy a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója felkérte vendégszereplésre a Zenebona című operettbe. Az igazi átütő sikert és az első szerződtetést a Kék Duna női főszerepe hozta meg, ami után a Szegedi Városi Színházhoz került az 1934-1935-ös évadra.

1934 májusában debültált Ábrahám Pál Bál a Savolyban című operettje, amelyben Pécsy Ili primadonnaként nagy sikert aratott. „Drágakő ez a fiatal színésznő, amely megcsiszolva nemsokára fényesen fog felragyogni.” – írták az előadást követően a lapok. 1935-ben játszott Puccini Toscajában (pásztorfiú), Kálmán Imre Montmartre-i Ibolya című darabjában (címszerep) és Strauss Varázskeringőjében (Heléna hercegnő). Utóbbi szerepében ragadta magával Föld Aurélt, aki meghívta a budapesti Városi Színházhoz. Játszott operában, prózában, népszínműben, minden műfajban. Ismertségre azonban kevésbé tett szert, mert a korabeli fővárosi sajtó nemigen foglalkozott a városi színház műsorával.

Színházi szerződése lejártával a Baross Grillbe szegődött, ahol Rónai Zoltán jazz-zenekarával énekelt, majd 1937-től külföldi turnéra indult Gyenes Lily tizenhárom fős női zenekarával. Jártak Svájcban, Svédországban, Finnországban, Norvégiában, Dániában, Észt- és Lettországban. Hollandiában magyar népviseletben adtak koncertet az akkor világra jött Beatrix hercegnő tiszteletére. A turnénak a második világháború vetett végett. Hazatérve Ili elhatározta, hogy soha többé nem fog énekelni, még kedvtelésből sem.

 A háborús évek és az újrakezdés
1938-ban elvált Decleva Jenőtől. 1942 februárjától egy esztendőn át Budapesten az Ipari Árukiviteli és Behozatali Rt. eladási osztályán dolgozott, majd 1943-ban nővéréhez költözött Vörös-pusztára, ahol gazdálkodtak. 1944-ben Siklóson elvégezte az Ezüstkalászos gazda tanfolyamot. A front közeledtekor Pécsre menekültek nővére lakásába, ahol együtt éltek édesanyjával, öccsével és kisebbik bátyja családjával. 1947. december 22-én ment feleségül Sey Lajos gyógyszerészhez. 1950-től Nagymányokon éltek, ahol férje a patikát vezette. 1952-ben született meg Gábor fia (életrajzának szerzője). 1955-től maga is gyógyszertári asszisztensként dolgozott, 1957-ben technikusi végzettséget is szerzett. 1975-ben ment nyugdíjba.

Utolsó nyilvános „szereplése” 1992. február 23-án volt, amikor a Pécsi Rádió zenetörténésze dr. Nádor Tamás interjút készített vele művészi pályafutásáról.

 Forrás: Sey Gábor: Péchy Illy. Egy elfelejtett pécsi primadonna. Pécsi Szemle 2005/nyár. 68–73.

Maróti Jolán

(1913–2006)

Maróti Jolán 1913. október 31-én született Palotabozsokon. 1919-től elemi és polgári iskoláit Csurgón végezte. Tanítónői oklevelét azonban már a pécsi Szent Margit Tanítóképzőben szerezte meg (1933). Még abban az esztendőben lépett a Miasszonyunk Női Kanonokrendbe, elsőfogadalmas 1935-ben, örökfogadalmas 1940-ben lett. Az egyetemi tanulmányok megkezdéséhez szükséges érettségi vizsgát a 1936-ban tette le a pécsi Szent Erzsébet Leánygimnáziumban. Már kanonoknővérként lett hallgatója a Pázmány Péter Tudományegyetemnek, hogy ott matematika-fizika-kémia szakos középiskolai tanári képesítést szerezzen. 1940 és 1948 között a rend tanítóképzőjében tanított. 1943 és 1950 között ő volt a rend gondnoka is egyben. A szerzetesrendek feloszlatásakor 1950. június 10-én a váci püspöki palotába internálták. A Miasszonyunk Női Kanonokrend pécsi apácáinak internálásának estéjéről Szűcs Gerárda (1916–1979) nővér naplója tájékoztat minket:

 „Pécs, 1950. június 8. A főnöknő furcsa levelet kapott. Öt düledező házat ábrázolt, pár titokzatos sorral: az öt régi ház még ez évben romba dől. Elöljárónk hosszasan, értelmetlenül nézte a rajzot. Vajon mit akar jelenteni?... Rossz sejtés futott át a lelkén: vajon az öt régi ház közt ott van a Notre Dame is?...

Június 9. Éjjel féltizenegy felé heves csengetés hallatszik. (…) döngő férfiléptek (…) vasajtót döngetik. Leütik róla a zárat (…) megnyílik a nagy klauzúraajtó. Egy sereg civil és egyenruhás ávós jön be rajta. Az apácák sápadt, de nyugodt, néma sorfala fogadja őket. (…) a vezető főhadnagy meggyőződik arról, hogy mind ott vagyunk, ünnepélyes hangon felszólítja a főnöknőt, hogy közölje velünk a belügyminiszter bajtárs vagy elvtárs rendelkezését. Elöljárónk elhárítja: - Tessék, közölje ön! Erre ő kihirdette, hogy hatósági rendeletre, két órán belül el kell hagynunk a házat. Mindenki vihet magával egy kb. 4–5 kg-os csomagot a legszükségesebb holmijából... Leterelnek bennünket az ebédlőbe. Szánalmas látvány a sok, batyuján ülő, álmatlanságtól vörös szemű apáca. De csendes és nyugodt mindenki. Mennyire szántuk a kiüldözött svábokat, zsidókat, amikor ilyen állapotban láttuk őket! Most mi is ide jutottunk... Mindenkinek alá kell írnia egy írást, hogy tudomásul veszi, mint ,,közrendre veszélyes egyént a város területéről kiutasítják,,"

1950 szeptemberében visszatért Pécsre a váci püspöki palotából, ahol elszállásolták őket és elkezdett dolgozni a Gyógyszertári Központban, majd 1951. április 29-én elítélték „illegális szerzetesi kapcsolatok és az állam belső rendje ellen irányuló bűncselekmény vádjával", amiért a nyugdíj és fizetés nélkül maradt öreg és beteg rendtagokról gondoskodott. 1953. augusztus 7-én közkegyelemmel szabadult a budapesti Fő utcai börtönből.

 Nyirkos a börtönfal,
a fekhely kemény.
Mindent ijesztõ némaság ural.
Kintrõl egy harang csengve
hívogat,
Uram, a lelkem Tehozzád eseng.

Elég volt a szenvedés,
az átvirrasztott sok éjszaka,
a lelkem kín és gyötrõ csüggedés,
hallom újra a harang szavát.
Uram, hallgasd meg szívem
sóhaját!

Érzem, már nem bírom tovább,
vagy küldd el nékem az
Úr Angyalát,
hogy kimondhassam szent Fiad
szavát:
– Legyen, amint Te akarod. 

Írta: Maróti Jolán M. Assumpta

Szabadulását követően gyógyszertári számlázóként foglalkoztatták, majd 1956-ban gyógyszerész technikusi bizonyítványt szerzett. 1958. június 1-jétől lett a Prohászka Otthon vezetője (Szent István tér 21.), ahol papok idős női családtagjainak gondozását végezték. Hajós M. Alfonza már 1980. január 1-jén megbízta a rend vezetésével, annak ellenére, hogy az hivatalosan csak 1989-ben alakult újra. Hathatós közbenjárásának köszönhetően nyitotta meg kapuit 1991-ben a Miasszonyunk Kanonokrend Óvodája, majd 199-ben az Árpád-házi Szent Margit Katolikus Általános és Zeneiskola. A Rend tulajdonába visszakerült lánykollégium 2004-ben nyílt meg.

Kiterjedt kulturális és karitatív tevékenységének elismeréséül 1989-ben Semmelweis-díjat kapott, majd 1996-ban Pécs Város Millecentenáriumi Díjával tüntették ki.

Soós Judit a nővér életéről írt rövid nekrológban a következők szerint elevenítette meg Mater Assumpta alakját: "Civilben járt, és tudtuk róla, hogy az időseket gondozó otthon gazdasági, szellemi és lelki irányításán kívül sok minden mással is foglalkozik. Láttuk a piacon nagy szatyrokkal a karján bevásárolni. Ez apácaruhában bajosan menne, mondta nevetve. A szobája iroda, fogadószoba, telefonközpont, raktár és lelki klinika volt egyben."
Életének 94., fogadalomtételének 72. évében hunyt el 2006. december 25-én. Temetése engesztelő gyászmisével kezdődött 2007. január 9-én 11 órakor a pécsi ferences templomban, majd a zárdatemplom altemplomában helyezték örök nyugalomra. 

Kanfár mészkő, bronz plakett. Apáca u. 23. Ciszterci Nevelési Központ
Ligeti Attila alkotása, állította a Ciszterci Nevelési Központ a rendfőnöknő születésének 100. évfordulója alkalmából.

Források:
Borsy Judit: Maróti Jolán. Pécs Lexikon I. Pécs, 2010. 488.
Horváth Ildikó: CiszterciNevelési Központ _ M. Maróti Jolán Assumpta emlékére (https://www.youtube.com/watch?v=nxH2YUHNZ-A)
Kálmán Peregrin: Úrnapi körmenet teherautón vagy a szent gettó. Vigilia 2007. (http://vigilia.hu/regihonlap/2007/11/kalman.htm)
Marthné Soós Judit: Maróti Jolán Mater Assumpta (1913–2006) Pécsi Szemle 2007/tavasz. 76.
Romváry Ferenc: Pécs köztéri szobrai. Pécs, 2014.

Sassy Iringó

(1912. augusztus 21. Miskolc – 1999. augusztus 19. Pécs)

 Kürschner Emánuel (zeneiskola igazgató), Kalliwoda Olga (előbbi felesége, opera énekesnő, zeneiskolai tanár), Sassy Iringó, Ernster Dezső (Olga tanítványa, világhírnévig jutott operaénekes)

Sassy Iringó neves miskolci családból származott. Nagyapja, Sassy Árpád Táncsics Mihállyal karöltve szerkesztette az Aranytrombitás című lapot. Édesapja, Sassy Csaba kora elismert írójának számított. Jóvoltából leánya megismerkedhetett az Erdélyi Szépmíves Céh és a Petőfi Társaság írókörének tagjaival. Édesanyja, Szilágyi Erzsébet a szatmárnémeti zárdában együtt tanult Kaffka Margittal, aki a családdal később is szívélyes viszonyt ápolt. Iringó és két leánytestvére sok művészember társaságában nevelkedhetett, miközben rendszerint kamarazene szólt. A Görögkatolikus Tudósító beszámolója szerint a miskolci Mária-kongregáció tagjaiként a három nővér együtt színesítette az 1922. január 29-én lezajlott zenei rendezvény programját: "A három kis Sassy testvér: Enikő, Ildikó és Iringó bájos zongora, hegedű, cselló triója következett azután, kik viharos tapsok között adtak elő bájos zenedarabokat." Volt még egy leány a családban: Sassy Emese Eulália. Iringó zenei tehetsége igen korán megmutatkozott, már 9 éves korában felvették volna a Zeneakadémiára, de az anyagi lehetőségek megteremtése a tanulmányok kezdetét öt évvel későbbre tolta. 1926 és 1932 között a fővárosi Liszt Ferenc intézetben Iringó gordonkaművészi képesítést szerzett Schiffer Adolf mellett. 

Sassy Iringó barátai társaságában Sikondafürdőn 1940-ben

Pécsre Vadas Gábor jóvoltából került 1940-ben. Ekkor még kevés csellista működött a városban. Sikeresen pályázott a zeneiskolai állásra is, így megkezdhette pedagógusi pályafutását a Kürschner Emánuel vezette városi zeneiskolában. 1941-ben kötött házasságot Zádori Imrével, aki főjegyzőként és kultúrtanácsnokként működött Pécsett. Öt esztendőn keresztül elsősorban a háziasszonyi teendők és a gyermeknevelés feladatainak ellátása töltötte ki életét, hiszen egymás után két leánynak is életet adott.

A Pécsi Városi Zeneiskola évkönyve az 1941/42. tanévről . Pécs, 1942. 8. oldal

1945 után a főiskolán tanított tovább, korábban vitt zongora óráit átadta Sass Dezsőnek, akivel közös hangversenyt is adtak. 1977-ben vonult végleg nyugdíjba. Számos zenei tehetség neki köszönhette indulását, tanítványai város–, ország– és Európa-szerte vitték pedagógiai eredményességének hírét. Munkásságát 1955-ben és 1977-ben a Szocialista Kultúráért, 1965-ben az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, 1972-ben pedig a Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetésekkel jutalmazták. 80. születésnapján a pécsi zeneiskola növendékei az intézet Ágoston téri épületében zenés műsorral köszöntötték.
A tanári hivatás mellett számos zenekari elfoglaltsággal színesítette életét. Graef Tildyvel, Molnár Klárával és Várhalmi Oszkárnéval együtt alapították meg a Pécsi Vonósnégyest. Graef Tildyvel, Molnár Klárával és Opritia Máriával pedig a Pécsi Zongoranégyest. Mint a Pécsi Filharmónikus Zenekar szólamvezetője közreműködött a Pécsi Nemzeti Színház számos opera– és balettelőadásán.
Férje 1973-as halálát követően Iringó egyedül élt. Napjait négy unokája és két dédunokája töltötték ki.

Források:
Vargha Dezső: "Mindig szerettem fellépni a pécsi közönség előtt" Beszélgetés Sassy Iringó gordonkaművésszel Dunántúli napló 1994. november 15. 11. oldal
Vargha Dezső: Gordonkaművész és zenetanár a közelmúltból. Emlékezés Sassy Iringóra Új Dunántúli napló 1999. augusztus 25. 12. oldal

Zsolnay Vilmos feleségével, Bell Terézzel és három gyermekükkel, Miklóssal, Terézzel és Júliával 1860 körül

Zsolnay Teréz emlékirataiban ekként örökítette meg szülei (Zsolnay Vilmos és Bell Teréz) megismerkedésének történetét: "Atyánk 1852-ben ismerte meg édesanyánkat, aki rokoni látogatóban járt Pécsett, és anyjával a főtéri üzletbe ment, hogy egy márványköves tűpárnát vegyen. Atyánkat első pillantásra annyira elragadta a fiatal leány szépsége és szerénysége, hogy a tűpárna árát sem tudta megmondani. Nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy anya és leánya barátja, Thaler órásmester vendége, Bell Teréz anyja pedig az ő édesanyjának ifjúkori barátnője. Így alkalma nyílt megismerni édesanyánkat, aki aztán egy hosszú életen át jóságos, szerető, odaadó hitvese lett. Sohasem állta útját férje nagyratörő terveinek, nem gátolta, bármilyen nagy áldozatot is követelt is ez."

Kép forrása: Zsolnay nővérek. Kiállítási katalógus. JPM, Pécs, 1997. 5. oldal
Forrás: Zsolnay Teréz és M. Zsolnay Margit: A gyár és a család története 1863–1948. In: Zsolnay. Corvina Kiadó, 1980. 17. oldal

Nyáry Pálné Csete Erzsébet

*1883. február 19. Dunapataj – †1934. szeptember 10. Pécs

Édesapja Csete János dunapataji református kántortanító volt. Édesanyját, ráckevei Eötvös Cecíliát korán elvesztette. Kiváló pedagógus apja jóvoltából komoly bibliai szellemű nevelésben részesült. Tizenöt éves volt, amikor leendő férje, mint első éves teológus és pünkösdi legátus megpillantotta a dunapataji templomban. Nyáry Pált, a pécsi református község lelkipásztorát 1903. február 1-jén iktatták be. „1903 márciusában már ott állott az ifjú papné, a húszesztendős Csete Erzsébet férje oldalán, hogy harmincegy és fél esztendeig legyen kísérője, leghívebb munkatársa az egyház építésében, a lelkek pásztorálásában.” Erzsébet jelentős szerepet játszott a gyülekezeti élet felvirágoztatásában.
Különös gondot fordított a gyermekek lelki oktatására (bibliaórák): "Csak ugy csüngtek a gyermekek a szeretett Nyáry nénin, aki szivének minden melegét, evangéliumi ismereteinek világosságát és a lelkekkel törődés csodás alaposságát vitte bele a kicsinyekkel való foglalkozás nem épen könnyü feladataiba."  (Nyáry 1935. 7.) Ő készítette fel péntek délelőttönként az önkéntes tanítókat is. A gyermek istentiszteleteken kívül nagy odaadással vezette a pécsi református gyermekek christinaum egyesületét, amelynek az volt a célkitűzése, hogy komoly, határozott keresztyén szellemben nevelődjenek a legifjabbak, hogy felserdülve komoly munkatársaivá váljanak a közösségnek az egyház építésében. Nagy hangsúlyt helyezett az anyák nevelésére. A református anyák délutánjai keretében orvosi előadásokat hallgattak, amit felolvasás és bibliamagyarázat követett. Nemcsak a szegényeket és a betegeket látogatta a kórházban vagy otthonukban, hanem személyesen végzett patronázs munkát a fogházházakban. A fogházmissziói délutánok során vasárnaponként felolvasást tartott a raboknak, beszélgettek, intézte felmerülő ügyeiket.

Ő szervezte meg az egyházmegyei papnék szövetségét, mely az országos szövetségnek egyik meghatározó fiókjaként működött halálát követően is.
Az 1922-ben életre hívott Református Nők Regnum Christianum Egyesületének alapítója és első ügyvezető elnöke volt, amely a hit építése mellett nyilvános felolvasó estjei által Pécs kulturális életének egyik központját jelentette. Évente többször rendezett gyűjtéseket (élelmiszer, ruhanemű, tüzelő, szappan) a rászorultak javára. A hitközségi asszonyok heti varródélutánjain készült holmik is az ínségesekhez kerültek. 1930-ban az ő adománya jelentette a budai külvárosi református imaterem alapját. Ő volt, a róla elnevezett, 1938 májusában megnyíló szeretetotthon megálmodója is, amelyet az 1940-es évek első felében leányárvaházzá kívántak átalakítani. Az intézményben 1942-ben két idős nő és három leányka lakott, további hárman naponta jártak oda kosztosként.

Nyáry Pálnak és Csete Erzsébetnek három gyermeke született (Pál, Erzsébet és László), a háztartási teendők ellátásában Zsófia nevű cselédjük volt segítségükre. Csete Erzsébet 1934-ben három évnyi súlyos betegség után hunyt el, férje a Világító élet című művében állított emléket neki. Ahogy Dizseri Sándor mondta emlékbeszédében: „Mint nő azok közé tartozott, akiket látva s akikkel beszélve még a nőgyűlölő is megváltoztatta lesujtó véleményét a női nemről. Megjelenésében mindig ott volt a női méltóságtudat, anélkül, hogy ez megerőltetésbe került volna és anélkül, hogy a női gyengédséget benne a legkisebb mértékben is meggyengítette volna. Nem! Benne a nőt mindig, minden körülmények között tisztelni kellett bárkinek is, akár komoly öregúr, akár felületes világfi, akár káromkodós szabadszájú férfiember volt is az illető, akivel összehozta őt az élet. (...) Mint hitvest, családanyát az a gondolat vezette, hogy a családi hajlék templom, hol a gyermekkacagás és sirás, a világtól nem látott sebek, a gondok és megkönnyebbülések egyaránt Isten dicsőségét hirdessék. (...) S ha végül úgy emlékezünk meg róla, mint papnéról, elmondhatjuk, hogy ő megvalósította azt a követelményt, amely ebben az evangéliumi versben foglaltatik: királyi papság vagytok, s amelyet a protestáns hit így formuláz meg: egyetemes papság elve. Papnak érezte magát. Nem viselt papi köntöst, de a Lélek kenete ott sugárzott homlokán, a prófétai tűz benne égett szavaiban, s az elhívó isteni kegyelem úgy borult reá, mint láthatatlan palást." (Nyáry 1935. 20–22)

Forrás: Nyáry Pál: Világító élet. Emlékezés Nyáry Pálnéról. Pécs, 1935.

Rosenspitz Berta

(*1880. október 22. Kaposvár – † 1955. december 21. Mecsekjánosi)

Mélyen hívő zsidó család ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot. Apja könyvelőként dolgozott. Már gyermekként vágyott arra, hogy életét teljesen Istennek szentelje, de nem volt zsidó apácakolostor. Négy elemi és négy polgári osztály elvégzését követően a Kaposvári Állami Főgimnáziumban tett érettségit, majd 1900-ban egyike volt a Budapesti Tudományegyetem 8 beiratkozott nőhallgatójának. 1905 végén nevezték ki a pécsi elmegyógyintézet másodorvosának. A helytörténeti gyűjteményben hozzáférhető tudományos publikációja a Szervi szívbaj kapcsán fellépő múlékony psychosisok 1909-ben látott napvilágot. 1908–1909 között a Pécsi Nőtisztviselők és Kereskedelmi Magánalkalmazottak Egyesületének elnökeként működött. 1910-ben kötött házasságot Pogány Gyula gépészmérnökkel.

Ahogy Lenkei Lajos visszaemlékezéseiben olvashatjuk: „Az orvostudományok Pécsett való állandó fejlődésének beszédes bizonyítéka, hogy egyik első vidéki város volt Pécs, ahol rövid időközben két női orvos mert megtelepedni: Rosenspitz Berta dr. és Greiner Gizella dr., akik számottevő klientúrára tettek szert és lelkiismeretesség és hozzáértés szempontjából minden összehasonlítást elbírnak.” Berta magánrendelője a Rákóczi út 38. sz. alatt működött, ahova messzi vidékről is érkeztek betegek.

1920-ban férje halálos ágyán kikeresztelkedett. Az 1930-as években a Miasszonyunk rend pécsi tanodáinak iskolaorvosaként működött. 1930-tól a Krisztus Király Szövetség fogadalmasa, világban élő szerzetesnő. 1940-ben öltözött be. Az 1940-es években, mint a Krisztus Király Nővérek Társulata általános főnöknője végzett aktív karitatív tevékenységet. Örökmécs című leányifjúsági folyóiratuk egyedüli volt az országban. A Svájcba költözött László Károly ekként emlékezett alakjára: „az egyik házból olykor-olykor kísérteties jelenség tűnt elő, egy idősebb apáca, lengő fátyollal és lázasan fénylő szemekkel, mintha éppen látomása volna: dr. Rosenspitz Berta zsidó gyermekorvosnő volt ez a tünemény, akinek saját elmondása szerint egy nap maga Krisztus jelent meg személyesen. Ezután belépett egy szerzetesrendbe és néhanapján végiglebegett fátylával a pécsi utcákon. Mivel a katolikus egyház védelme alatt állt, nem került Auschwitzba, és nem gázosították el. Így hát élete során még egy második csoda is megtörtént vele."

A második világháború után rendjét feloszlatták. Utolsó éveit árva beteg csecsemők gyógyításával és ápolásával töltötte a mecsekjánosi plébánián. 1955-ben megjelent kéziratos Önéletrajzát, tulajdonképpeni lelki naplóját Siklósi Katalin rendezte sajtó alá és tette közzé A kereszt öröme: Mária Renáta nővér, a Krisztus Király Nővérek alapítójának útja címmel 1997-ben.

Felhasznált források:
Rosenspitz Berta: Önéletrajz. Mecsekjános, 1955.
Siklósi Katalin (szerk.): A kereszt öröme. Pécs, 1997.
Surján Miklós: Bibliával a gettóba. Egy elfelejtett pécsi tanárnő, Lénárt Franciska élete. = Múlt és jövő [12]. 2000. 3-4. 73-90.

1909-re alig két éves működést követően szétzilálódott a Pécsi Nőtisztviselők és Kereskedelmi Nőalkalmazottak Egyesülete, de a liberális feminista nézeteket vallók az első világháború idején újjászervezték soraikat és 1918-ban életre hívták a Pécsi Feminista Egyesületet. Még a hivatalos megalakulást megelőzően járt városunkban az országos mozgalom vezetője, Glücklich Vilma, hogy előadást tartson a nőkérdés iránt érdeklődő közönségnek. A Pécsi Napló az alábbiak szerint számunk be az eseményről.

Glücklich Vilma pécsi előadása

– Saját tudósítónktól –

Méreteiben is imponáló keretek között zajlott le a feministák pécsi csoportjának ma esti gyűlése, melyen Glücklich Vilma, budapesti tanárnő, aki egyik leghivatottabb és immár külföldön is ismert vezetője a hazai nőmozgalomnak, tartott előadást a feminizmus erkölcsi alapjairól. A közönség, mely társadalmunk minden részét felölelte és legelőkelőbb hölgyeink mellett a munkásnőket is láthattunk, feszült figyelemmel hallgatta a magvas előadást, bizonyságot nyújtván róla, hogy a kérdés mennyire problémája a mának.

Az előadónő rámutat a történelmi pillanatra, melyben illetékes és magukat egyedül felelősnek elismerő tényezők rólunk, nélkülünk Bécsben és Berlinben határoznak és mi csak remegő szívvel várhatjuk, férfi gőgtől csepegő szavuk visszahozza-e a mindnyájunk által hőn áhított békét. A sorsdöntő időben a nők tehetetlen tagjai a társadalomnak és itt merül fel elsőben a kérdés, erkölcsi alapon áll-e a társadalom, melyben ez lehetséges. Mert erkölcsi alap elsősorban ez is és nem csak a két nem közötti viszony. Megtették-e a kötelességüket a férfiak és erkölcsös-e, hogy emberek hulló véréből más emberek gazdagodjanak? Erkölcs-e az, aki bírja, marja és erkölcsös-e a hiábavaló vérömlés? A feminizmus ítélete szerint ez nem erkölcs, amint hogy erkölcstelen nem csak ez, de minden háború. Ez az első kérdés az erkölcs mezején. A második sorba helyezett kérdés a mindennapi életben használt erkölcsi cselekedet, melybe a szerelem is bele tartozik. Nem csak nemi, de elsősorban emberi erkölcse van a nőnek is és aki embertársainak veszedelmes és árt, az nem erkölcsös, ha eleget is tesz a szerelem terén az erkölcsi parancsoknak. És viszont lehet valaki a szerelemben szemben az erkölccsel és egyéb cselekedeteiben erkölcsös.

A feminizmus a szerelmi erkölcs két alapelvét állítja fel. Az első a komoly, őszinte, nem csak a nőt kötelező monogámia. Nem a szabadosság, az ösztönök uralma, de az önfegyelem és a felelősségérzettől áthatott viszony egyenlő elvek szerint nőkre, férfiakra. Mert a férfi, mikor kierőszakolja a nő kinálatát, ezt azzal teszi, hogy keresletet teremt és belekényszeríti a nőt az erkölcstelenségbe. És nem csupán erkölcsi kérdés ez, hanem főleg gazdasági. Ha 40–60 koronás fizetéssel, illetve a posta vezérigazgatója szavával élve „gombostű pénzzel” kényszerítik a nőket a „mellékkeresetekre”, nem lehet azt tisztán erkölcsi kérdésnek venni. Azért küzd a feminizmus a gazdasági követelései teljesítéséért, hogy ne kelljen a nőnek mint eltartóját keresni a férfit, de szabaduljon fel a szerelem a gazdaság békója alól.  Ez az igazi szabad szerelem. Szükséges ehhez a korai házasságkötés lehetősége, hogy alapíthassanak családot azok is, akik egy ember munkájával ezt nem tehetnék és ne menjenek a házasság révébe a megvásárolt szerelembe beletörött emberek és tegyenek tönkre viruló fiatal lányokat.

A másik elv a gazdasági függetlenség mellett a nők öntudatossága. A férjhez menő leány legyen tudatában hivatásának és ha nem mentjük fel a házasságában a hajlamának megfelelő foglalkozás alól, nem fog a férfi oly korán megrokkanni a nagy munkában, melyet egyedül visel. Hogy a foglalkozás nem vonja el a családi kötelesség teljesítésétől a nőt, sok példát tudunk, de a fizikuma is elbírja a kettős terhet, hisz a szenvedés kálváriáját mindjobban járja végig a nő a férfinál. Ha a nő most nem dolgozott volna kettősen, bizony nem lehetne háború sajnos még ma is. Intézményekkel kell segíteni e terhen és a központi háztartás nagy lépés e téren. A nőmozgalom célja itt még a nők szervezkedése együtt a férfiakkal és külön is saját külön érdekeik szerint. Rátér az előadónő a gyermekáldásra is, melynek a feminizmus nem ellensége. De védjük a gyermeket és javítsuk a gyermekhalandóság ijesztő arányszámát, mert addig nem szabad világra hozni a gyermeket, amíg annak élete és fejlődése biztosítva nincs. A csecsemő és gyermekvédelem mellett az anyavédelem is fontos probléma. Ha történnek is ebben az irányban intézkedések, ezek nem elegendők és a feminizmus harcol az anyavédelemmel, az anyasági biztosításig való kiterjesztésért. Az anya e jogánál fogva kapja keresetét, ha anyau funkciója munkájában gátolja. És itt a házasságon kivüli anyát is védeni kell és védeni kell a házasságon kívül született gyermeket is. Az anya gyakorolja végül a maga anyaságát, necsak a négyfal között, de kint a társadalomban is befolyással kell bírnia a közélet minden mozzanatára. Ez a befolyás a választójog által érhető el. A nők részt kívánnak venni a munkában és segíteni akarnak azokon a károkon, amiket nélkülük előidéztek.

A mindvégig érdekfeszítő előadást Greiner Gizella dr. vezette be és zárta be. – A megjelentek sorában láttuk a férfi közönség köréből Nendtvich Andor kir. tan. polgármestert, Oberhammer Antal rendőrfőkapitányt, Tichy Ferenc dr. tanácsost, a joglíceum több tanárát és másokat. A hallgatóság oly nagy volt, hogy el se fért a tágas városi közgyűlési teremben és jutott azokból még a folyosóra is. A hallgatóság lelkesen megtapsolta a rokonszenves előadónőt, aki még az éjjeli vonattal visszatért Budapestre.

 /Pécsi Napló 1918. január 25. 3. oldal/

A város első szakmai nőegyesületét a Pesti Mária Dorothea Tanítónők Egyesületének fiókszervezeteként 1896. március 14-én hozta létre a községi polgári leányiskola három vezető pedagógusa: Futima Sarolta, Ujváry Kamilla és Thaly Lujza. A néhány évvel később már Pécsi Tanítónők Egyesülete néven működő közösség 1933-ban 132 (65 rendes és 67 pártoló), 1943-ban 105 (56 rendes és 49 pártoló) tagot számlált. 1896 és 1941 között az elnöki pozíciót Futima Sarolta töltötte be. Őt az egyesület élén 1941-től a belvárosi elemi iskola igazgatónője, Decleva Ilona követte.

Az egylet legfontosabb céljának tekintette, hogy összefogja a városban és környékén élő tanítónőket az összetartozás érzésének erősítése érdekében. Az 1940-es évek közepéig a tagok hetente szakmai összejöveteleket tartottak. Ezeket kiegészítették barátságos tagtársi összejövetelek is a Mecsek Üdülőszállóban vagy a Pécsi Jótékony Nőegylet székházában. Rendszeres nyilvános előadások és szűkebb körű összejövetelek rendezésével kívánták kielégíteni azon igényüket, hogy a nőneveléssel kapcsolatos neveléselméleti és didaktikai fogásokat illetően naprakészek maradjanak. Nyelv- és szövőtanfolyamok, pályadíjak jelentették az önképzés eszközeit. A zenekultúra fejlesztése érdekében vásároltak egy zongorát, amely az egyesület hivatali helyiségéül szolgáló polgári leányiskolában, a Mária 4. sz. alatt lelt otthonra. Több mint 350 kötetet foglalt magába az egyesületi könyvtár és számos periodikára fizettek elő (pl. Vasárnapi Újság, Pécsi Napló, Új Idők, Süddeutsche Monatshefte, Nemzeti Nőnevelés, Népművelés, Tanító, Divat Szalon, Napkelet, Magyar Család, Tündérujjak).

Részlet az egyesület pénztárkönyvéből

A pedagógiai tárgyú tudományos diskurzusban való aktív részvétel biztosítása érdekében a szervezet csatlakozott a Baranya Megyei Általános Tanító Egyesülethez, a Magyar Országos Tanító Egyesülethez, a Pedagógusok Egyesületéhez, majd a Pedagógusok Szakszervezetéhez is. Ezek választmányában rendszeresen legalább egy taggal képviseltette magát. A helyi (Néptanoda, Népművelők kalauza majd Kalauz) és országos (Nemzeti Nőnevelés) pedagógiai lapok hasábjain időről időre olvashatóak voltak a tagok értekezései. Előszeretettel foglaltak állást a tanítónők jogállását érintő ügyekben is. Ennek jegyében küzdöttek a férfi kollégákkal egyenlő bérezésért és a nők VII. fizetési osztályba lépéséért. Ezeken túl felelősségüknek tekintették a munkaképtelen vagy bármilyen okból segélyre szorult pedagógus kolléganők és szerény körülmények között élő diákok erkölcsi és anyagi támogatását. Az éves tagdíjakon felül az időről-időre a városi közönség számára színvonalas szórakozást biztosító műsoros délutánok rendezéséből befolyt bevételek tették lehetővé a rendszeres adományozások megvalósítását. A második világháborút követően az egyesület újraszervezte sorait és néhány évig még működhetett, ám 1948-ban belügyminiszteri rendeletre feloszlatásra került.

Forrás: A Pécsi Tanítónők Egyesületének anyaga. MaNL BML Egyesületi Alapszabálygyűjtemény

"A városoknak évezredek óta megvoltak azok a nyílt vagy titkos „piroslámpás házai”, ahol „Éva leányai” űzték a „világ legősibb mesterséget”. Nem volt ez másként a dél-dunántúli metropolisban, Pécsett sem. Az elmúlt század utolsó harmadában a mai tímár utcában – az akkori Kígyó – utcában néhány „madame” már tartott fönn engedélyezett magán-nyilvánosházat, amely hivatva volt a fölmerült ilyenirányú igényeket „kielégíteni”.

Kéjnő (Pekár Gyula rajza)

Az első világháború végéig városi fennhatóság alatt álló rendőrkapitányi hivatal szigorúan vigyázott arra, hogy ezen tevékenység a „házon belül” maradjon, büntetett minden kihívó viselkedést az utcán, sőt azon bejelentéseket, amelyeket a lakosság tett egyes leányok ellen, mindig a legnagyobb szigorral kezelte. Emellett a városi tiszti orvos elé időről időre megidézték az – akkori szóhasználattal – kéjnőket, hogy egészségügyi vizsgálat alá vegyék őket. Vigyáztak arra, hogy az akkor még nehezen kezelhető nemi betegségek ne terjedjenek el széles körben…

A 20. század első éveiben már történt kísérlet hivatlos bordélyház alapítására, az 1910-es évek elején pedig nagy port kavart az a hír, amely szerint a Czindery utcában lévő emeletes házban akartak nyitni egy ilyen „intézményt”. A városi hatóság ugyanis „szem előtt lévő helyen” nem engedélyezett ilyesmit. Az itt létesítendő nyilvánosháznak megvolt az az „előnye”, hogy környékén három laktanya is volt, a mai Somogyi Béla utcában a Fehérváry-, a Battyány utcában a Batthány-, a Légszeszgyár utcában pedig a Frigyes-laktanya. A legfőbb ellenérvként azt hangoztatták ellene, hogy a mai Tudományegyetem elődje, a Főreáliskola tanulóifjúsága erre halad el… Egy szó mint száz, az „ellenállást” sikerült leszerelni, és a nyilvánosház megnyitotta kapuit.

A monarchia évtizedeiben – az akkori elnevezéssel szólva – a kéjelgésnek is megvoltak a maga „nemzetközi”, vagy legalábbis „birodalom-közi” vonatkozásai. Abban is időben is voltak szép számmal olyan lelkiismeretlen kerítők, akik kedvező ígéretekkel – táncosnőnek vagy cselédlánynak ajánlva – hitegették áldozataikat, hogy azután egy másik városba érvén eladják őket bordélyházakba. A Balkánra vagy a török birodalomba is vezetett az út nem egyszer Pécsen keresztül, ezért volt szükség a társországok és városok rendőrségeinek az összefogására, hogy megakadályozzák az útvonal „működését”.

 Ezekben az évtizedekben sajátos kapcsolat alakult ki Eszékkel ezen a téren is. Számos kéjnő vagy „madame” – félve a lebukástól, a kitoloncolástól, a nemi betegségek földerítésétől -, amikor égett a lábuk alatt a talaj, áttette székhelyét vagy Eszékre vagy Pécsre, munkát adva mindkét város rendőrségének…

A két világháború közti időkben megszűnt ez a „lehetőség”, de az „ipar” a városon belül továbbra is működött, az akkor már államosított rendőrség csak a Czindery utcai nyilvánosházat engedélyezte, a „lányok” csak ebben az utcában sétálhattak, csak itt „élhettek vonzerejükkel”. A város több pontján is meglévő zug-nyilvánosházak „személyzete” ellen a legnagyobb szigorral léptek föl, „lebukás” esetén szigorú orvosi vizsgálat, elzárás és utáni kitiltás lett a büntetés.

Ezekben az időkben volt az a szokás, hogy a frissen érettségizett fiúgyermek „fölavatása” a Czindery utcában történt, de a „régi öregek” emlékeznek még egy PIPI nevezetű, egyébként jól szituált hölgyre, aki „azt tekintette feladatának”, hogy a fiatal fiúkat, egyetemistákat „vezesse be a szerelem örömeibe”. A lakása a Lyceum templom mellett, mai Állami Biztosító székházának udvarán volt…

A Czindery utcában konszolidált körülmények „uralkodtak”, a hölgyekre váró vendégeknek teát szolgáltak föl, és a kor gyakorlata szerint vak zongoristát alkalmaztak, aki közben diszkréten zongorázott. Ő volt a híres Weisz bácsi, aki szomorú véget ért. Felesége megmérgezte, aki ezért a tettéért a bitófán végezte…

Megkülönböztethetjük tehát – alulról fölfelé – olyan, általában cselédlányokat, akik titkosan „űzték az ipart”, továbbá bárcát váltott kéjnőket, akiknek a „munkahelye” a Czindery utcában volt, végül a város több pontján, kényelmes lakással rendelkező „luxus-hölgyeket”, akik megválogatták partnereiket. A sors többüknél úgy alakult, hogy később hűséges családanyák lettek belőlük, a legnagyobb részük azonban tragikus sorsra jutott… 1950-ben bezárták a nyilvánosházakat, ez a világ is eltűnt, s ma már csak régi iratok „beszélnek” róla… "

Vargha Dezső: Bordélyházak és kéjnők a régi Pécsen. Dunántúli Panoráma 1989/június 24–25. oldal

Csorba Mária
(1874 Hódmezővásárhely – 1944 Tomszk?)

1874. szeptember 10-én Hódmezővásárhelyen nyomorban élő szülők gyermekeként látta meg a világot. 9 éves korában már cselédnek adták szülei. Az 1894-es hódmezővásárhelyi Szántó-Kovács-féle megmozdulás véres kimenetele mozdította a szociáldemokrata párt helyi szervezetéhez való csatlakozásra. Itt ismerkedett meg Kovács Péter cipésszel, akivel később házasságra lépett. Belépett a Magyarországi Munkásnő Egyletbe és fáradhatatlan agitációba kezdett lakóhelyén és környékén. 1908-ban az ő elnökletével alakult meg a SZDP nőszervező bizottsága. Munkahelyét elvesztve (cipőfelsőrész készítésből élt) 1912-ben a fővárosba költözött.

A Magyar Nőmunkás Egyesület hivatalos lapja

Elvált férjétől, akiben csalódott, amiért eltávolodott a mozgalomtól. Két fiát tisztességben, egyedül nevelte. A Munkásnő Egylet munkájában a fővárosban is részt vállalt, egészen az alelnöki pozícióig jutott. 1915-ben az Országos Munkásbiztosító Pénztárnál kapott alkalmazást. Kitűnő szónok és jó agitátor volt, aki 1919 februárjától az SZDP alkalmazásában állt. A Tanácsköztársaság idején a VII. ker. Munkástanács és a Forradalmi Törvényszék tagja és a Vörös Hadsereg egyik osztagának politikai megbízottja. A Tanácsköztársaság bukása után Kassára, majd Pécsre költözött. Érkezésekor már némi múlttal rendelkezett a munkásnő mozgalom, hiszen a bányában, a kerámiagyárban, az építőiparban és a szabóiparban dolgozó nők fontosnak tartották az önszerveződést. Haraszti Sándor a következőképpen emlékezett alakjára: "40-45 év körüli, alacsony termetű, fekete kendőben járó, szerény, csendes, kevés beszédű asszony volt. Pécsett eredményes pártmunkát végzett. Létrehozta a háztartási alkalmazottak szervezetét, mintegy 200 taggal." Talán a pécsi szocialista nőmozgalom belső megosztottsága is hozzájárult ahhoz, hogy a pártengedély megtagadása okán végül nem jött létre a pártnak helyi női szakcsoportja. Csorba Mária körül kb. 18-20-an csoportosultak, de a pártvezetés bizonyos Pritznét kívánta a megalakítandó csoport élére, akit ők nem támogattak. A szerb megszállás megszűnését követően Csorba Mária Belgrádba emigrált, ahol tartotta a kapcsolatot a többi politikai okok miatt kivándorlóval. Később Bécsbe költözött, majd illegálisan visszatért Budapestre és Szegedre, hogy szervezze a kommunista csoportokat. A rendőrség tevékenységét felgöngyölítette, elfogták (1922) és fegyházbüntetésre ítélték. 37 havi börtön után 1925-ben fogolycsere révén jutott a Szovjetunióba, ahol folytatta agitációs munkáját. Számos nemzetközi munkásfolyóiratban publikált. Részt vett a Vörös Segély és a moszkvai munkás klub munkájában. Baráti kapcsolat fűzte Lenin özvegyéhez, Krupszkajához. A második világháború kitörése után Rosztovból menekülni kényszerült. Hosszú betegeskedés után 1944 őszén halt meg feltehetően Tomszkban.

Alakját egy munkásköltemény is megörökítette:

Ismeretlen, néma harcos,
ismeretlen Csorba Márja;
unokád az már a büszke
teljesülés útját járja.

Széles az út, nagyságos út
fut a napos, szebb honlapba.
Ezt az utat a te kezed,
a te körmöd nyomdokolta...

Ma már rólad nóta járja,
s dalban csendül hős emléked,
ma már szabad vörös zászlónk
mélyen meghajol előtted...

Csorba Mária emlékét szülővárosában róla elnevezett utca és általános iskola is őrzi.

Forrás:

Szabó Gyula: A szocialista nőmozgalom útja Baranyában 1921-ig.
Magyar Életrajzi Lexikon