Árvai Tünde történész blogja

Elfeledett pécsi nők nyomában...

Elfeledett pécsi nők nyomában...

Piroslámpák vonzásában – Bordélyélet Pécsett

2014. március 18. - Á.T.

"A városoknak évezredek óta megvoltak azok a nyílt vagy titkos „piroslámpás házai”, ahol „Éva leányai” űzték a „világ legősibb mesterséget”. Nem volt ez másként a dél-dunántúli metropolisban, Pécsett sem. Az elmúlt század utolsó harmadában a mai tímár utcában – az akkori Kígyó – utcában néhány „madame” már tartott fönn engedélyezett magán-nyilvánosházat, amely hivatva volt a fölmerült ilyenirányú igényeket „kielégíteni”.

9393_2_1_Kejno_Pekar_Gyula_rajza_1.jpgKéjnő (Pekár Gyula rajza)

Az első világháború végéig városi fennhatóság alatt álló rendőrkapitányi hivatal szigorúan vigyázott arra, hogy ezen tevékenység a „házon belül” maradjon, büntetett minden kihívó viselkedést az utcán, sőt azon bejelentéseket, amelyeket a lakosság tett egyes leányok ellen, mindig a legnagyobb szigorral kezelte. Emellett a városi tiszti orvos elé időről időre megidézték az – akkori szóhasználattal – kéjnőket, hogy egészségügyi vizsgálat alá vegyék őket. Vigyáztak arra, hogy az akkor még nehezen kezelhető nemi betegségek ne terjedjenek el széles körben…

A 20. század első éveiben már történt kísérlet hivatlos bordélyház alapítására, az 1910-es évek elején pedig nagy port kavart az a hír, amely szerint a Czindery utcában lévő emeletes házban akartak nyitni egy ilyen „intézményt”. A városi hatóság ugyanis „szem előtt lévő helyen” nem engedélyezett ilyesmit. Az itt létesítendő nyilvánosháznak megvolt az az „előnye”, hogy környékén három laktanya is volt, a mai Somogyi Béla utcában a Fehérváry-, a Battyány utcában a Batthány-, a Légszeszgyár utcában pedig a Frigyes-laktanya. A legfőbb ellenérvként azt hangoztatták ellene, hogy a mai Tudományegyetem elődje, a Főreáliskola tanulóifjúsága erre halad el… Egy szó mint száz, az „ellenállást” sikerült leszerelni, és a nyilvánosház megnyitotta kapuit.

Czindery.jpg

A monarchia évtizedeiben – az akkori elnevezéssel szólva – a kéjelgésnek is megvoltak a maga „nemzetközi”, vagy legalábbis „birodalom-közi” vonatkozásai. Abban is időben is voltak szép számmal olyan lelkiismeretlen kerítők, akik kedvező ígéretekkel – táncosnőnek vagy cselédlánynak ajánlva – hitegették áldozataikat, hogy azután egy másik városba érvén eladják őket bordélyházakba. A Balkánra vagy a török birodalomba is vezetett az út nem egyszer Pécsen keresztül, ezért volt szükség a társországok és városok rendőrségeinek az összefogására, hogy megakadályozzák az útvonal „működését”.

 Ezekben az évtizedekben sajátos kapcsolat alakult ki Eszékkel ezen a téren is. Számos kéjnő vagy „madame” – félve a lebukástól, a kitoloncolástól, a nemi betegségek földerítésétől -, amikor égett a lábuk alatt a talaj, áttette székhelyét vagy Eszékre vagy Pécsre, munkát adva mindkét város rendőrségének…

A két világháború közti időkben megszűnt ez a „lehetőség”, de az „ipar” a városon belül továbbra is működött, az akkor már államosított rendőrség csak a Czindery utcai nyilvánosházat engedélyezte, a „lányok” csak ebben az utcában sétálhattak, csak itt „élhettek vonzerejükkel”. A város több pontján is meglévő zug-nyilvánosházak „személyzete” ellen a legnagyobb szigorral léptek föl, „lebukás” esetén szigorú orvosi vizsgálat, elzárás és utáni kitiltás lett a büntetés.

Ezekben az időkben volt az a szokás, hogy a frissen érettségizett fiúgyermek „fölavatása” a Czindery utcában történt, de a „régi öregek” emlékeznek még egy PIPI nevezetű, egyébként jól szituált hölgyre, aki „azt tekintette feladatának”, hogy a fiatal fiúkat, egyetemistákat „vezesse be a szerelem örömeibe”. A lakása a Lyceum templom mellett, mai Állami Biztosító székházának udvarán volt…

A Czindery utcában konszolidált körülmények „uralkodtak”, a hölgyekre váró vendégeknek teát szolgáltak föl, és a kor gyakorlata szerint vak zongoristát alkalmaztak, aki közben diszkréten zongorázott. Ő volt a híres Weisz bácsi, aki szomorú véget ért. Felesége megmérgezte, aki ezért a tettéért a bitófán végezte…

Megkülönböztethetjük tehát – alulról fölfelé – olyan, általában cselédlányokat, akik titkosan „űzték az ipart”, továbbá bárcát váltott kéjnőket, akiknek a „munkahelye” a Czindery utcában volt, végül a város több pontján, kényelmes lakással rendelkező „luxus-hölgyeket”, akik megválogatták partnereiket. A sors többüknél úgy alakult, hogy később hűséges családanyák lettek belőlük, a legnagyobb részük azonban tragikus sorsra jutott… 1950-ben bezárták a nyilvánosházakat, ez a világ is eltűnt, s ma már csak régi iratok „beszélnek” róla… "

Vargha Dezső: Bordélyházak és kéjnők a régi Pécsen. Dunántúli Panoráma 1989/június 24–25. oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://pecsi-notortenet.blog.hu/api/trackback/id/tr365867901

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása