Gelencsér Gizella / Mater Gabriella
(1895–1936)

Gelencsér Gizella 1895. november 10-én született Pécsett. Édesapja ekkor őrmesterként szolgált a katonaságban, majd miután a DGT kötelékében a vasútnál kezdett el szolgálatot teljesíteni családjával többször költöztek. Üszögöt, Vókányt, Villányt és Mohácsot egyaránt érintették. Az édesanya mindig tanítónő akart lenni, ennek okán, amikor a világra hozott öt gyermeke közül Gizella, Mária és Teréz felcseperedett, mindannyiukat erre a pályára szánta. Szerényen éltek, nem jártak társaságba, hogy terveiket finanszírozni tudják.

Gizella elemi iskolai tanulmányait Villányban és Mohácson végezte, majd utóbbi helyen szerzett polgári iskolai képesítést. Minden reggel betért a belvárosi templomba, hogy néhány percet imádkozzon, a szokás elterjedt iskolatársai között is, akik ettől a gesztustól azt remélték, hogy majd olyan jól tudnak felelni az iskolában, „mint a Gizi”. A pécsi Miasszonyunk női kanonokrend tanítóképzőjében tanult tovább, mivel azonban az internátusi elhelyezés túl nagy kiadást rótt volna a családra, anyai nagynénjénél nyert szállást. Gizella olyan megszállottan vetette bele magát tanulmányaiba, hogy egyszer az intézményvezető Mater Hildegárd behívatta édesanyját és azt kérte tőle, hogy ne hagyják, hogy leányuk annyit tanuljon, mert még a végén halálosan kimeríti magát. Már rögtön a tanítóképzőt követően zárdába akart vonulni, de P. Juvenál lebeszélte arról, hogy elhamarkodottan döntsön.

Kedvenc kikapcsolódása a festés volt. Társaságba nem járt, az intézetben tartott kedélyes uzsonnák alkalmával sem táncolt, mindvégig egyfajta „szerény, finom visszahúzódás” jellemezte. Az iskolán kívül kizárólag a templom vonzotta, már 4 éves korában teljesítette szüleivel gyalogosan a máriagyűdi zarándoklatot, amely meghatározó élmény volt számára. Szívesen vett részt olyan akciókban, amelyek valamilyen karitatív célkitűzést igyekeztek megvalósítani, így csatlakozott egy mohácsi előadás programjába, amelynek bevételét az árvízkárosultaknak ajánlották fel. Szoros barátság fűzte a mohácsi Keész Józsához, akinek családjával szívesen tett kirándulásokat.

Az elsőrangú diploma megszerzését követően a mohácsi szigetre, Belső-Rihára került, ahol a háborús kitörése következtében üresedett meg egy tanítói állás. Egy esztendőt töltött itt, majd kinevezték a szőlőhegyi iskolához, végül 1916 és 1921 között a mohácsi belvárosi elemi iskolához helyezték. Felügyelői, kollégái vérbeli pedagógusként tartották számon. Meglepve tapasztalták, hogy a „filigrán kis leány” milyen katonás fegyelmet tud tartani úgy, hogy még hangját sem kell felemelnie. Nemcsak elméjüket pallérozta, hanem a tornászatra is figyelmet fordított.

Fizetését az utolsó fillérig hazaadta, hogy szüleit tehermentesítse. A böjtöket szigorúan betartotta, szüleitől egy alkalommal karácsonyra imazsámolyt kapott, mert tudták semmi másnak nem örülne jobban. Nem akart férjhez menni, nem kereste a férfiak társaságát. Mindezek ellenére szülei mélyen megdöbbentek, mikor miután testvérei végeztek tanulmányaikkal előadta, hogy egyetlen vágya, hogy apáca lehessen. Édesapja azt felelte, hogy amíg ő él, addig nem hagyja. Gizella ezt követően egy évig hallgatott és nem hozta elő kérését, de közben lázasan imádkozott, hogy szülei meggondolják magukat. Egy év elteltével szülei ellenvetés nélkül támogatták szerzetbe vonulását.

Félő volt, hogy gyenge egészségi állapota miatt a Miasszonyunk női kanonokrend pécsi zárdájának vezetősége elutasítja felvételi kérelmét. Végül a kedvező elbírálást követően 1921. augusztus 20-án megtörtént a bevonulás. 1927. január 1-jén örök fogadalmat tett. A szerzetben a Mater Gabriella nevet kapta. A zárda főnöknője szerint a legszívesebben az Oltáriszentség előtt tartózkodott.

Az önmagával való elégedetlenség, szigor végigkísérte életét, olykor nem kevés fejtörést okozva környezetének. Kinevezték osztályfőnöknek a tanítónőképzőbe, de többször kérte áthelyezését. Mater Valéria az intézmény vezetője többször ment panaszra a rendfőnökhöz Mater Gabriella megbízhatatlan ítélőképessége miatt. Elsőrangúan tanított és nevelt, mégis mindig azt hangoztatta, hogy ő semmihez nem ért és a gyerekek csak kárt szenvednek működése nyomán. Rátermettségének bizonyítéka, hogy a város elemi iskolai tanárnői előszeretettel fordultak hozzá, mert ő volt a legtájékozottabb a tanterv tekintetében. Legnagyobb kedvvel és lelkesedéssel a történelem és a földrajz tárgyakat tanította. Annak ellenére, hogy keményen osztályozott a gyermekek tisztelték, szerették. Értékelésének szigorúságával a vezetőség is tisztában volt, így előfordult, hogy a továbbtanulás sikerességének érdekében tanítványai jegyeit egységesen eggyel jobbra módosították. Minden ágálása ellenére egyhuzamban 9 évig, majd betegségéből felépülve 1932 novemberétől 1935 márciusig tevékenykedett a tanítóképzőben.

„Egész öltözete, kifakult fátyola a szent szegénység dícsérete volt.” – emlékeztek alakjára. Elnyűtt, megkérgesedett, rongyos cipőt hordott, mikor pedig le akarták vele cseréltetni, könyörgött, hogy hadd hordhassa. Hiába volt új habitusa, egyszer sem volt rajta. Nem igényelt semmit, ha kapott valamit ajándékba, elosztogatta. Magának mindig a legsilányabbat, a legkényelmetlenebben választotta. Rendtársainak titokban, szinte összeesküvésszerűen kellett kicserélniük elhasználódott ágyelőjét és matracát. Önmegtagadása előtt olykor még rendtársai is értetlenül álltak: „neki minden jó volt: a reggeli pontos felkelés, az állandó egyenes ülés, a két-három napos zsemlye, a kiszáradt kalács stb.” Nemcsak a heti bűnmegvalláson beszélt nyilvánosan gyengeségeiről, hanem rendszeresen „mea culpázott” ebéd előtt. A kertben mindig a legkevésbé vonzó helyen tartózkodott, sohasem ment a lámpához, hogy jobban lásson. Amikor megbetegedett, az injekció elfogadását is gyengeségnek tartotta, hiszen mások biztosan sokkal súlyosabb szenvedéseket is elviselnek. Olyan durva vezeklőostort készített magának, hogy el kellett tőle kobozni és később egy szolídabbal pótolni, de azt is meghatározott ideig használhatta. A legkomolyabban hitte, hogy az imádság, a munka és az önmegtagadás megőrzik a tisztaságot. Rendtársai szemében szentnek, földön járó angyalnak tűnt.

Tüdőbaja aztán mindjobban elhatalmasodott. Kezdetben a bálicsi szőlőben üdültették, de 1935 tavaszán egy Budapesten tanuló maternek már azt írta, hogy jobb lenne már, ha nem pusztítaná ingyen a kenyeret. 1936. március 9-én elöljárói parancsra vállalta az ágynyugalmat. Később bevallotta, hogy már január óta lázasnak érezte magát. Hét hónapig volt fekvő beteg, de soha nem panaszkodott. Az utolsó időszakban is tanterveken és varrnivalón serénykedett. Nem kérte, hogy szülei meglátogathassák, mert nem akart fájdalmat okozni. Halála előtti este azt kérte, hogy ne virrasszanak mellette. Másnap reggel 1936. szeptember 25-én reggel 5/45-kor amilyen „feltűnés nélkül, szerényen élt, olyan szerényen ment haza.” 1936. szeptember 27-én helyezték végső nyugalomra. A rendfőnök külön kívánságára Mater Gabriella a Pécsre települt nővérek első főnöknőjének sírja fölött nyert végső nyughelyet.

Forrás: Dőry László: A Miasszonyunk legkisebb leánya: Gelencsér M. Gábriella, a  Miasszonyunkról nevezett női kanonokrendi szerzetesnő életrajza.  Pécs, 1936.

A 20. század első felében gyökeresen átalakultak a női testkultúráról vallott nézetek. Elfogadottá vált, hogy az egészség megőrzése, a test fejlesztése és ügyesítése része lehet a női hétköznapokban. Nem minden sportág nyert azonban polgárjogot, valamint igen élesen bírálták  azokat a nőket, akik versenyszerűen sportoltak. "Nem nő volt, hanem amint néhány kritikus mindjárt megbírálta, korcs". - írta Csaba Margit az Amit a serdülőleánynak tudnia kell című tanácsadó könyvében. Az olimpiai eszme újjáéledésével, a sportegyesületek fejlődésével azonban Pécsett is megjelentek a női szakosztályok. Az 1940-es évekre pécsi atlétanőink olyan erős csapatokkal is felvették a versenyt, mint a Testnevelési Főiskola Sportegyesülete, a budapesti Futura vagy a debreceni egyetem atlétikai klubja.

A PEAC-hölgyek alkotta koszorú az 1944. évi országos bajnokság idején
(Damjanovich, Szepesvári, Babay, Lőrinczi, Onódy és Tölgyes)

1942-ben a PEAC női szakosztálya Szepesvári Tesszával erősödött, aki a fővárosi Habselyem gyár egyesületéből igazolt át. Már 1941-ben magyar bajnok volt diszkoszvetésben (35, 04 m), de címét 1942-ben (35,6 m) és 1943-ban (35, 06 m) is meg tudta védeni. Súlylökésben sem talált legyőzőre. 1942-ben (11, 82 m) és 1943-ban (11, 20 m) már a PEAC színeiben lett magyar bajnok. Az 1942 nyarán a Margitszigeten megrendezett magyar-olasz atlétikai viadalon 12 m 17 cm-es súlylökésével megszerezte sportágában a magyar győzelmet.

Az 1944. évi magyar atlétikai bajnokság nagy meglepetése volt Lőrinczi Anna, aki 100 méteres síkfutásban (13,1 s), 80 m gáton (12,7 s) és távolugrásban (536 cm) egyaránt győzedelmeskedni tudott. Korábban már kétszer volt magyar bajnok 4*100m-es váltó csapattag tagjaként. 1937-ben a Munkás TE, majd 1940-ben a Nemzeti TE színeiben. 80 m gáton 1945-ben győzni tudott (13,1 s), a következő évben pedig 200 m-es síkfutásban (27,2 s) nyerte el a bajnoki címet.

Lőrinczi Anna távolugrás közben

1937-ben és 1940-ben Lőrinczi Anna csapattársa volt a 4*100-as váltóban az a Babay Margit, aki 1944-ben 200 méteres síkfutásban (27,3 s) magyar bajnok tudott lenni. 

Babay Margit és Lőrinczi Anna a 200 méteres síkfutás célvonalánál, 1944.

A PEAC-nak 1944 nyarán Onódy Margit szerezte meg az ötödik bajnoki elsőséget gerelyhajításban (35,40 m).

Onódy Margit gerelyvetés közben, 1944.

1944-ben a megerősödött PEAC-lányok az említett öt bajnoki címen túl egy-egy második, harmadik és negyedik helyet szereztek. Lőrinczi második lett 200 méteren, Babay harmadik 100 méteren és negyedik mezei futásban. Ezzel a PEAC nők vezettek 86 ponttal az Testnevelési Főiskola és a Fortuna csapata előtt az országos pontversenyben.

Képek forrása: www.huszadikszazad.hu/1944
Forrás: Bezerédy Győző (szerk.): Baranya megye testnevelés- és sporttörténete. Pécs, BML, 1987.

„Népünnepély a Tettyén

A szép napfényes idő sok embert csalt fel vasárnap a Tettyére és így a népünnepély sikere, melyet a Pécsi Jótékony Nőegylet rendezett, eleve biztosított volt. A tettyei szép fennsíkon sok ezer ember hömpölygött fel s alá, élvezve a jó levegőt és a konfetti dobálás örömeit. Nagy csaták zajlottak le a tettyei fensíkon. A konfetti bombák röpködtek és nem egy szép asszony és leány volt kénytelen megfutamodni az offenzív támadások elől és sok támadást és ellentámadást a muníció hiány miatt voltak kénytelenek a hadbanálló felek beszüntetni. A nagy konfetti csatáknak csak az este vetett véget, mikor is ½ 9 órakor a nagyszabásu tűzijáték vette kezdetét. A tűzijátékot Sághy Vilmos alezredes rendezte, aki minden dícséretet megérdemel. A szebbnél-szebb formációk, kosarak repültek a levegőbe és a tűzkerekek és a szélmalom vígan forgott, míg a rakéta ki nem égett. A közönség fel-feltörő tetszészaja kísérte mindvégig a szép tűzijátékot. A tűzijátékot megelőzőleg volt a 3 darab malac kisorsolása. A sorsolás az emberek nagy érdeklődése mellett ment végbe – mert mindenki meg akarta nyerni a malacokat. A népünnepély anyagilag is kedvezően sikerült.”

Forrás: Pécsi Napló 1918. szeptember 3. 4. oldal

Kép forrása: Reéh György: Részlet a Tettye monográfiájából. Pécs, 1911.

Zsolnay Teréz családtörténeti munkájában megannyi színnel festette meg a Zsolnay-család kalandos történetét. Írásából arra is fény derül, hogy a szülők nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a lehető legalkalmasabb házitanítók pallérozzák leányaik elméjét.

Zsolnay Vilmos feleségével, Bell Terézzel és három gyermekükkel, Miklóssal, Terézzel és Júliával 1860 körül

„Mi lányok 1869 őszén nevelőnő nélkül maradtunk, mivel Madlon Styx elhagyott bennünket. Madlon Svájcból származott, végtelenül puritán és kötelességtudó volt, amit mástól is megkövetelt. Nagyon jól tanított, de túlságosan ridegen és szigorúan nevelt. Atyánk ezután különböző mesterekkel próbálkozott, hogy a nevelőnő hiányát pótolja, de nem sokat válogathatott. Madlon mindenre franciául tanított, a családban csak németül beszéltünk, így egy ideig magyar tanár járt hozzánk, hogy tanuljuk az anyanyelvünket. Angolra egy derék öregember oktatott, aki soha nem mozdult ki Pécsről. Olaszt, pszichológiát és fizikát egy eszes olasz nyelvmestertől kellett volna tanulnunk. Ehelyett politikáról és ateizmusról beszélt nekünk. Zeneórákat barátainktól, a Preuss testvérektől vettünk. Szüleink nem követeltek tőlünk házimunkát, így tanulhattunk, művelődhettük, olvashattunk egész nap. Nagyanyánk, visszagondolva saját szigorú gyerekkorára, helytelenítette ezt a nevelést, a nők kötelességét és üdvösségét a házimunkában látta. Egyszer hallottam, amint atyánk kijelentette neki: „Azt akarom, hogy a gyerekeim fiatal korukban minden jóban részesüljenek.””

Forrás: Zsolnay Teréz visszaemlékezése. In: Zsolnay nővérek. JPM, Pécs, 1997. 5.

„Idegen nyelven szól, gondolkodik a magyar leány. Idegen sympathiák gyökereznek szívében, számkiűzött köréből a magyar szó…” bírálta a magyar leánynevelést Teleki Blanka a Pesti Hírlapban 1845. december 9-én megjelent írásában. Nézeteit Pécs városában is többen osztották és a Pécsi Lapok hasábjain 1860-ban több cikkük is napvilágot látott, amelyekben rendre rosszallásukat fejezték ki, amiért sokszor a rosszul beszélt francia nyelv is képes volt kiszorítani a magyar nyelvet a magukat művelt úri hölgynek tartó nők körében. Egy megfakult női műveltségeszmény kritikájáról és egy újabb születéséről vallanak az alábbi forrásrészletek.

„Van itt egy nőtársaság, mely a sétatéren tanul francziául, az az hogy valószínűleg Ahn gyakorlatait ott mondogatják föl egymásnak. Különösen lepetünk meg midőn a tetőtül talpig magyarba öltözött hölgyek a magyar helyett igazi Ahn-féle franczianyelven halljuk beszélni, ugy hogy ezt hallva a hajdani rajnai tartományokba képzeljük magunkat, egy hóval a franczia foglalás után, épp azon korban midőn egy hiteltérdemlő tanú állítása szerint ott oly nyelven beszéltek, melyet se a németek, se a francziák nem értettek. Jobb lenne ha Szvorényi olvasmányait mondogatnák föl egymásnak, – rájok férne.”

„Naponta van alkalmam fájó szívvel tapasztalni, hogy nem minden kebelben, melyet magyar öltöny borít, dobog egyszersmind magyar szív. Naponta hallok tiszta magyar öltözékü nők körében német vagy franczia társalgást; s többször lett volna kedvem azon külsőleges magyar nőkhez e kérdést intézni: hogy ugyan miért nem átallják viselni azt a ruhát, ha magyarúl beszélni szégyelnek? Igen, szégyelnek magyarúl beszélni, s miért? – mert minden utczaseprő, minden közönséges ember is beszéli e nyelvet, már pedig ők ezek sorába nem tartozhatnak. Különös egy okoskodás! Vagy talán azt hiszik, hogy a párisi utczasöprő is magyarúl s nem francziául beszél? – A kanászkalapot ugyan elkölcsönözték a kanászoktól, de fidonc! a kanászok nyelvén csak nem beszélhet egy mivelt hölgy, ki a zongorán egy polkát is betanult már.
Ugyan igen tisztelt társnők, szabad legyen tőletek kérdenem: miért álljon a magyar nő alantabb más nemzet és föld leányinál? Azok mind forróbban ragaszkodnak nemzeti nyelvükhöz, azt tartják elsőnek, legszentebb érzeményeiket azon fejezik ki, csak honnak leányai közt találni még többet, kik szívesebben társalognak német vagy bármi más, csak saját nyelvükön nem. Szép és dicséretes dolog több nyelvet tudni, de ki magyar akar lenni, annak anyanyelve legyen az első.”/P. Eleonóra/

 „Ugyan mire való az a haszontalan franczia csacsogás? Nem vagyok ugyan ellensége a több nyelvtudásának, ha e nyelvek ugy tanultatnak meg, hogy haszonnal alkalmaztassanak. De az általános tapasztalás azt mutatja, hogy a franczia nyelv, miután sok időt és kitartást igényel, helyes tudása, oly tökélyre nem vitetik, hogy társalgási nyelvvé is válhassék, de az eset fordul elő nem egyszer, hogy a szülők éveken át e nyelvtanulására szükséges költségeket se bírják meg, s így a már lett költségek haszontalanul kidobvák, a leány pedig megtanult néhány üres szójárást, s ámítja a világot azzal, mit nem tud, vagy mi még roszabb, bele kever anyanyelvébe néha-néha egy roszul alkalmazott franczia szót, hogy se az, ki francziául tud, se az, ki nem tud, ne érthesse. De van ennek még egy roszabb oldala is, és ez az, hogy az ily negyedfrancziák rendesen anyanyelvüket roszul irják, sőt roszul is beszélik, mert azt az időt, melyet ennek megtanulására kellett volna fordítaniok, a franczia nyelvre használták föl, s midőn látják, hogy ezzel nem boldogulnak, – mit rendesen mindegyik belát egyszer, miért is ritkán hallunk a sok közül egyet francziául beszélni, vagy ha megszólítjuk inkább eltagadja, hogy valaha tanult, csak ne kellessék beszélnie, mit tapasztalásból mondhatok – ha tehát látják, hogy nem boldogulnak, abb ahagyják a nyelvtanulást, de nem azért, hogy a magyar nyelvet szabályszerűleg megtanulják, hanem hogy semmiféle nyelvtant többé kezükbe se vegyenek, melytől mint a legszárazabb tudománytól irtózattal fordulnak el.”/Jámbor Irma/

Pécsi Lapok 1860. augusztus 9. 42–43.; augusztus 30. 67.; szeptember 16. 86.
Pukánszky Béla: A nőnevelés évezredei. Budapest, 2006. 120.
Kép forrása: https://www.flickr.com/photos/paukrus/4118734380/ (letöltés dátuma: 2015. február 12.)

Az 1931. esztendőben, Bozzay Margit szerkesztésében egy igen impozáns kötet látott napvilágot Magyar Asszonyok Lexikona címmel. A régi magyar nagyasszonyok mellett a két világháború közötti magyar közélet női szereplőinek biográfiáit tekintheti át a kötet olvasója. A több száz név között bukkantam egy írói babérokra törő elfeledett pécsi postáskisasszonyra, Toma Máriára (1891–1960). A kötet nagy-nagy jelentősége, hogy számos hölgy arcképe éppen ennek a kiadványnak köszönhetően maradt az utókorra.

Toma Mária 1891-ben született a Baranya megyei Szalántán. Tanulmányait a Miasszonyunk rend pécsi zárdájában végezte, amelyet követően postahivatali tisztviselőnőként tevékenykedett. 14 évig Pécsett teljesített szolgálatot. 1921-ben ment férjhez Szilárd Róbert íróhoz, a Magyar Távirati Iroda munkatársához. 1931-ig egy kisfiúk született.

Mária irodalmi munkássága 16 esztendős korában kezdődött. Első novelláit, cikkeit a Pécsi Napló hasábjain olvashatta a közönség. 1921-től számos vidéki lap számára dolgozott. 1931-ig mintegy 300 novellája jelent meg. Legnagyobb sikerét a Részletek egy falusi postáskisasszony naplójából című novellájával aratta, amelyet 1928-ban a rádióban is felolvasott. 

Forrás: Magyar Asszonyok Lexikona, 1931. 956.

A magyar társadalom jelentős része mély döbbenettel fogadta, hogy 1918. május 31-én a tisztelt ház nem szavazta meg a nők választójogát. A Feminista Egyesület tagjai nem ismervén a már megszületett döntést, a parlamentből távozó képviselőknek Teleszkynek és Tiszának is röpcédulákat osztogattak annak érdekében, hogy voksukat a nők politikai emancipációja mellett tegyék le. A feminista nőmozgalom ezen kudarca arra késztette Károlyi Mihályné Andrássy Katinkát, hogy tollat ragadjon és szót emeljen a nőmozgalom érdekében, azáltal, hogy csatlakozásra bírja a nőtársadalom azon tagjait, akik korábban közönnyel viszonyultak a nők politikai szerepvállalásához. A Pécsi Napló közreadta hasábjain Andrássy Katinka asszonytársadalomhoz címzett nyílt levelét. 

Andrássy Katinka sokáig habozott, hogy véleményt formáljon-e a kérdéskörről, hiszen korábban a nőemancipációs küzdelmektől távol maradt, de úgy vélte, hogy minden nőnek kötelessége saját erejéhez mérten támogatni azt a mozgalmat, amely azért küzd, hogy a nőknek beleszólásuk lehessen a törvényalkotásba. Tisztában volt azokkal az előítéletekkel, amely szerint a nőknek nyilvánosság előtt szerepelniük nem szabad, mert az nőiességük kárára válik. A hozzá hasonlókat próbálta jobb belátásra téríteni, hiszen korábban ő is a férfiak által befolyásoltan félt a komikumtól, amellyel a férfiak próbálták a számukra kényelmetlen reformokat elkerülni. Felszólította asszonytársait, hogy ne hagyják terrorban tartani magukat, hanem teljes erejükkel hirdessék az aktív és passzív női választójog megadását. Ennek kivívását az első lépésnek látta azon az úton, ami számtalan asszonyi sérelem orvoslásához vezet majd. „Ne feledkezzenek meg azok, akik a férfi világrend által a felelőtlenség és tétlenség előnyeit élvezik, azon szerencsétlen nővéreik ezreitől, kik a női jogok megadásától jobb jövőjüket várják. Ne higgye az a néhány kényelemben élő asszony, kik a társadalom parazita osztályát képezik, hogy ez a férfi alkotta világ jól van ugy, ahogy van, mert reájuk nézve előnyös, de gondoljanak az asszonyok nagy többségére, akik nem tartoznak az emberiség elkényeztetett kisebbségéhez, hanem saját lelkükben és testükben érzik a jogtalanságok sulyát.”

Úgy vélte, hogy a választójog nem egyszerűen a szavazás engedélyezése, hanem lehetőség egy ideálisabb világrend megteremtésére, amelyben éppen annyira van szükség a női elme erejére, mint a férfiéra. Hitt abban, hogy az új világban a nő anyai ás asszonyi tulajdonságai és energiái ki fognak bontakozni, hiszen a társadalomnak szüksége van a női és a férfi munka együttműködésére. Felismerte, hogy kortársai közül sokan gondolták azt a nőemancipációról, hogy a férfi érdekekkel szembe helyezkedik, de szerinte a feminizmus nem volt szemben a masculinizmussal, nem kívánta a nők érdekszövetségét a férfiakkal szemben, hanem be kívánta kapcsolni őket az állami, a társadalmi és a a szociális életbe. Úgy tartotta, hogy a társadalmi gépezet nem tökéletes, félszeg, amíg a férfiak monopolizálni akarnak az életben bizonyos pályákat. Véleménye szerint nem lehet cél, hogy az asszonyok kiszorítsák a férfiakat bizonyos pályákról, de legyen szabad a verseny, aminek következtében úgy is azok a nők fognak majd érvényesülni, akik képesek az adott munka teljesítésére. Ezzel együtt vallotta, hogy vannak olyan pályák, amelyek betöltésére a nők hivatottabbak. Bizonyos kérdésekben, mint például a gyermekvédelem, amely annyira elválaszthatatlan az asszonyi pszichétől, az új generáció sorsának érdekében követeli, hogy a nő szava és befolyása legyen a döntő. Szerinte például a leánynevelés kérdését csak oldhatták meg érdemben. Úgy gondolta, hogy míg egyesek úgy gondolták, hogy nem a választójog megadása jelentené a női befolyás növelését, hogy igazi eredmény akkor érhető el, ha a szószólók a törvényhozók sorában foglalnak helyet. Úgy értékelte, hogy az ügyek olyan rosszul álltak, hogy a férfiak semmit nem kockáztatnak, ha a nőket is beengedik az ügyek vezetésébe. Lehet, hogy a nők nem lesznek képesek megvalósítani ideáljaikat, de akkora kárt biztosan nem fognak okozni, mint a világháború.

Lajstromozta az asszonytársadalmat is. Meglátása szerint a háború előtti korszakban két asszonytípus létezett. Az egyik a foglalkozás nélküli, férje keresetéből élő, parazita asszony, aki előtt a hiányos nevelése okán bezárult a komoly munka lehetősége és üres életét kávéházakban, jourokon, divatszalonokban és szerelmi kalandok utáni hajhászásban tölti el. Hisztérikussá válik, nem ér rá gyermekeivel, férjével, háztartásával foglalkozni. A másik pedig a gondgyötörte proletárasszony számtalan gyermek anyja, fárasztó, kemény, testére ártalmas fizikai munkát végez alacsony bérért. Végül a világháború kitermelt egy harmadik típust, aki éveken át családfenntartó volt.

Összegzésül hozzátette, hogy az újjáépítés munkájában mindenki munkájára szükség van és minden korábbinál jobban lesz szükség az asszonyi lelkület bevonására.

 Forrás: Pécsi napló 1918. június 7. 2–3.
A kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Andr%C3%A1ssy_Katinka (letöltés: 2014. január 5.)

Kedves Olvasók, eredményekben gazdag, békés, boldog új esztendőt kívánok! A blog 2012 áprilisi indulása óta, több mint 25000-szer látogattak a felületre és a nem régiben a pécsi Miasszonyunk internátusról közzétett forrásközlést az index.hu ajánlójának köszönhetően több 7000-en látták. A Pécsi nőtörténet facebook oldalt 353-an követik, ami számomra azt mutatja, hogy munkám nem hiábavaló. Bár egyelőre többségben vannak a forrásközlő írások, remélem, hogy fokozatosan mind több kutatási anyagomat tudom közreadni. Köszönöm az eddigieket, tartsanak velem a 2015. esztendőben is!

„Újesztendőre

Ha az óesztendő befejezése s az újnak kezdete nem lenne egyéb, csak önkényesen megállapított naptári időpont, eszköze az észrevétlenül múló idő mérésének: nem érdemelné meg, hogy szót vesztegessünk rá. Azért érdemes gondolkozni és beszélni róla, mert az ember erkölcsi tartalmat adott neki. Egy esztendő elmúlása, az emberi élet mértékével mérve, elég idő ahhoz, hogy megállítson és lelkiismeretvizsgálatra kényszerítsen bennünket.

Nyugalmas korszakokban ez a lelkiismeretvizsgálat rendszerint csak egyéni életünkre vonatkozik: megtettük-e kötelességünket önmagunkkal, családunkkal, hi­vatásunkkal szemben?

Olyan esztendőkben, aminők most viharzanak el felettünk, nem elégedhetünk meg a lelkiismeret vizsgálatnak ezzel az egyszerű fajtájával. Nincs olyan cselekedetünk vagy mulasztásunk, amely valamilyen mó­don bele ne kapcsolódnék a bennünket körülvevő em­beri közösségnek — ne féljünk ez ünnepi alkalommal a szent szót ajkunkra venni: — hazánknak életébe. Apró önzések és kényelmeskedések, jelentéktelen meg­alkuvások, amelyekre más időkben eszünkbe sem jutott a „jó" vagy a „rossz" szigorú erkölcsi kategóriáit al­kalmazni: jelentőssé váltak, mert egy nemzet sorsa fordulhat meg azon, hogy fiainak milliói elkövetik-e ezeket az apró bűnöket vagy sem.

Nemzeti életünket a történelem folyamán újra meg újra véren kellett megváltanunk. Azok, akik ma küzdenek odakünn ezért az életért, valamennyien nyugodtan végezhetnek egy pillanat alatt lelkiismeretük vizsgálatával. Ők a legtöbbet teszik és a legtöbbet adják, amit ember tehet és adhat. Rajtuk nem fog múlni,a „népek hazája, nagyvilág" elismerje jogunkat élethez. De a mai idők a véráldozaton kívül ezer más áldozatot követelnek meg, lemondásban és munkában, szerénységben és közösségi érzésben.

Ma nincs értelme annak, hogy egyénileg kívánjunk egymásnak boldog újesztendőt. Valahogy jelképesnek érezzük a szokásos üdvözlőkártyák eltiltását.

Nem, nem tudjuk az egyéni boldogságnak semmiféle fajtáját elképzelni a nemzet boldogsága nélkül.

De éppen ezért tudunk bizakodva boldog újesztendőt kívánni együttesen mindenkinek. Mert, ha előre nem tudunk is nézni a jövőbe, tudunk ezeréves múltunkra visszanézni. Tudjuk, hogy a nemzet életét megváltó erők soha nem ernyedtek és nem szunnyadtak el közöttünk. Értünk meg már olyan újesztendőket is, amikor nem a mi katonáink álltak ezernél több kilométernyire idegen területen, hanem hazánk földjének nagy része volt idegen megszállás alatt — s hitünk akkor is ép volt, mert tudtuk, hogy minden áldozatra készek vagyunk.

Ezt az áldozatra való készséget — nagy és kis dolgokban — tartsa ébren a lelkében minden magyar ember. Ezzel a gondolattal vizsgálja meg lelkiismeretét. ha múló hibáinkat levetjük és ősi erényeinket megőrizzük: bízván bízhatunk mindnyájunk boldog újesztendejében.”

Forrás: Új Idők 1943. január 2. 1. oldal
Kép forrása: http://www.regikepeslapok.hu/kemenysepro/kepeslap135.html#.VKWYC9KG-RI (letöltés dátuma: 2015. január 1.)

A Pécsi Napló 1918. évi lapszámait forgatva kiderül, hogy a csavargók mellett a nemi betegségeket terjesztő foglalkozás nélküli nők okozták a legtöbb fejtörést a városi rend őreinek. Csak 1918 első félévében 175 csavargó férfit és nőt fogtak el a hatóságok, valamint 256 nőt köteleztek orvosi vizsgálatra. Az egészségügyi és erkölcsrendészeti krízisnek indikátora volt a szállodák ügye is, amelyekben szinte alig lehetett szobához jutni ebben az időben. A Pécsi Napló tudósítója nem a sok befolyásos személyiség hosszú pécsi tartózkodásában látta a "teltházak" okát.

"Mert hát nem azért zsúfoltak a kisebb szállodák, mert ott minden szoba napos vendéggel van elfoglalva – oh dehogy – hanem mert a legtöbb szállodában csak futó vendégeknek adják ki a szobákat. A futó vendégeknek csak holmi rövid lejáratú ismeretségek lebonyolítására kellenek a szobák. Ezek, akik csak rövid időre veszik ki a szobákat a szerelemben utaznak. S itt kapcsolódnak össze a szállodák az erkölcsre. Budapesten már megrendszabályozták a garni szállókat; az erélyes razziák lehetetlenné teszik azt, hogy rövid időre adják ki a szobákat – és ne napokra, rendes vendégeknek. Pécsett még ilyen intézkedés nem történt. S ezért van az, hogy szállodákban – eltekintve azoktól amelyekben nem is lehet rövid időre szobát kapni – és a beszálló vendéglőkben nem kaphatnak az idegenek szobát. A napokban lehetett ezt tapasztalni legjobban. Razziát – nem erkölcsrendészetit – tartottak Pécsett. Egy idegen majdnem minden szállodába egy időben ért a rendőrökkel, látta, hogy míg ő neki sehol sincsen helye, addig a szobákat mind sorra szerelmes párok foglalták el.

S milyen jó ez az erkölcsre nézve. Sokat beszélnek és írnak bizonyos betegség ellen. Küzdeni akarnak ellene nálunk is és megtűrik a garni-szállószerű szoba kiadásokat, hogy tudja Isten milyen beteg leányok rövid pásztorórák alatt terjesszék a betegségeket.

Erélyes intézkedést, razziákat kérünk. A fiatalság egészsége oly drága kincs, hogy azt még az egyesek anyagi kára ellenére is meg kell védeni. Olyan sok nő jár úgy is most Pécsett, akik nagyon reá szorultak volnának rendőrorvosi ellenőrzésre, de sajnos ezt nem lehet keresztülvinni. A háború az erkölcsöket úgy is lerontotta. A hatóság úgy is züllésnek indult, nem szabad ölbe tett kézzel nézni a dolgokat, hanem erélyeskézzel kell felvágni a fekélyt."

Forrás: Pécsi Napló 1918. augusztus 3. 4. oldal Szálloda és erkölcs
A kép forrása: http://pintada.blog.hu/2013/02/01/prostitucio_es_leanykereskedelem_3_resz_a_prostitucio_szabalyozasa_es_egeszsegugyi_vonatkozasa

A Pécsi Hajnóczy József Kollégiumban a héten bemutattunk egy kis kiállítást Pécsi kollégiumi élet anno címmel. Ennek apropóján az alábbiakban röviden összefoglalom, hogy a Miasszonyunk-rend vezette Szent Erzsébet gimnázium internátusának 1940-es évekbeli mindennapjairól miként vall az iskola értesítője.

Az internátus lakója csak az a 10. életévét betöltött, római katolikus leány lehetett, aki jó tanulmányi eredménnyel abszolválta a négy elemi osztályt. A leányok a beköltözéskor csak az előre meghatározott darabszámú ruhadarabot (pl. szigorúan hosszú ujjú, térd alá érő felsőruhák) vihették magukkal. Az internátus lakóinak is kötelező volt az iskolai egyenruha viselete. Érkezéskor minden magukkal vitt tárgyról listát kellett készíteniük, ami le kellett adni a felügyelőnőnek. Ékszerként csak egy pár fülbevalót viselhettek. Ha valakinek bevásárolni valója akadt, akkor minden szerdán és szombaton adhatta le igénylését a felügyelőnőnél, aki a beszerzésről gondoskodott.

A napok ősszel és tavasszal 6:15-kor, télen 6:30-kor kezdődtek, amikor is jelző szóra mindenkinek csendesen fel kellett kelnie, felöltöznie és rendbe tennie fülkéjét. A reggeli szentmisét az internátusi kápolnában hallgathatták meg, majd csak ezt követően vették magukhoz reggelijüket az ebédlőben.

A reggelit követően a leckét átismételve készültek az előadási órákra. Adott jelre a kiszabott rendben mentek az osztályterembe, ahol a délelőtti tanítás 8:00-tól 12:15-ig vagy 13:45-ig tartott.

Természetesen az ebéd elfogyasztása közben is be kellett tartani az illedelmes étkezés szabályait, nem illett az ételre megjegyzést tenni, fitymálni vagy benne válogatni.

Az ebédet követően délután 15:00-ig alkalmuk nyílt a tanulóknak pihenni, sétálni, játszani, esetleg kézimunkázni, de tilos volt napközben az ebédlő- vagy hálóteremben, a folyosókon, a zongorahelyiségben vagy az ablaknál való céltalan álldogálás.

A 16:15-kor elfogyasztott uzsonnát követően csoportonként 1-1 órás német társalgás következett. A növendékeknek a választott rendkívüli foglalkozásokon (angol, német, francia, zongora, gyorsírás stb.) nagy figyelemmel, kiváló szorgalommal és példás pontossággal voltak kötelesek részt venni.

A vacsorát 18:15-kor szolgálták fel.

A házirend szerint 19:00 és 19:15 között adatott egy kis szabadon eltölthető idő, majd a napot 20:15-kor esti imával zárták. Az 5-8. tagozatos növendékek 20:00 és 21:00 között még tanulmányaikkal foglalkoztak. Nem volt szabad az intézetbe tankönyveken kívül más könyveket hozni vagy a növendékektől kérni.

Az internátus lakói hetente egyszer világi tanítónő vezetésével egy órás sétát tettek a belvárosban, amely során meghatározott rendben haladtak és szerény, illedelmes, önfegyelmező magatartásukkal kerültek mindent, ami egy művelt leányhoz nem illett.

A szülőkkel és ismerősökkel való kapcsolattartásra az alábbi lehetőségek adódtak. Szülőknek rendszerint minden vasárnap, rokonoknak, ismerősöknek minden hónap utolsó vasárnapján írhattak levelet, amelyek csak a felügyelőnő tudtával és beleegyezésével voltak elküldhetőek. A növendékeket rendszerint minden vasárnap 16:30 és 18:00 között lehetett meglátogatni az erre kialakított beszélő teremben. Olyan látogatót nem fogadtak, aki a szülőktől felhatalmazással nem rendelkezett vagy a felügyelőnő nem ismerte. Általában minden hónap első vasárnapján, pünkösdkor, húsvétkor és karácsonykor adódott alkalom, hogy a hozzátartozók a növendékeket magukkal is vigyék (9:30 és 18:00 között, nyáron 19:00 óráig), de a nagy ünnepek idejét leszámítva nem hagyhatták el a várost. Nem nézték jó szemmel, ha a szülők ételt küldtek gyermekeiknek, egyedül a gyümölcs és a gyümölcsíz volt elfogadott.

Amennyiben valaki többszöri figyelmeztetés ellenére sem mutatott készséget a fegyelmi szabályok betartására vagy akinek rossz példája veszélyeztette az intézeti közszellemet, annak el kellett hagynia az internátust, ebben az esetben az egész éves tartásdíjat egyben azonnal ki kellett fizetni. 

Forrás:
A Miasszonyunkról nevezett női kanonokrend Szent Erzsébet leánygimnáziumának értesítője az 1942/43. tanévre.
Képek forrása:
Pásztor Andrea: Régi pécsi iskolák albuma. BMMI JPM Pécs, 2007.