Kalliwoda Olga a Magyar Rádió Újság 1929. március 31.-i számának címlapján

"Július elején indultam és mivel francia hajón, a gyönyörű Ile de France-on készültem átkelni az óceánon, Le Havreban kellett hajóra szállnom. Franciaország egyik legszebb részén át vitt a különvonat a kikötőhöz. Régi meseszerű várak mellett suhantunk el, melyek az ősrégi gall kultúráról regélnek. A meseszerű utazás után futott be a vonat Le Havre modern, óriási állomás épületébe. A pályaudvarról autó vitt bennünket a kikötőbe, ahol már indulásra készen állott a 43 ezer tonnás óceánjáró.

Néhány formalitás elintézése után máris ráléphettünk arra az érdekes építményre, mely a hajót hídként köti össze a szárazfölddel. A poggyásszal nem kell törődnünk, mert mire az utas megtalálja a kabinját. a kofferok már ott várják. Persze, aki először teszi meg az utat, nem gondol mindjárt a kicsomagolásra, hanem előbb siet a fedélzetre, hogy alaposan körülnézzen, milyen is egy ilyen óriási hajó közelről? Én is azonnal szemlére indultam. Lenyűgöző arányok tárulnak elém. Mintha városban jártam volna, egyik utca a másikat érte, üzlet üzlet mellett és mindenütt sürgés forgás. Hamarosan megtudom, hogy a hajónak 900 alkalmazottja van és ötezer utas számára van férőhely a 7-8 emeleten.

Az Ile de France hajó (Forrás: wikipedia)

Indulás Amerika felé

Jelzés figyelmezteti a kísérőket a fedélzet elhagyására, a hidakat felhúzzák és lassan megmozdul az Ile de France hatalmas acélteste. Elindultunk Amerika felé! Néhány percig ennek az érzésnek a hatása alatt vagyok, de közben eszembe jut, hogy rengeteg elintézni valóm van.

Pesti rövidhullámú amatőrökkel megbeszéltem, hogy a hajóról rádió útján próbálok üzenetet küldeni, ha erre módot nyújtanak. Hamar megtudom, hogy a rádió a legfelső fedélzeten van. Liften vitetem fel magam és máris tárgyalok Mr. Botquelinnel, az ispektorral, aki francia udvariassággal és előzékenységgel helyezi kilátásba, hogy a marconista érintkezést keres majd a pesti rövidhullámú amatőrökkel és én majd magyarul beszélhetek a mikrofonba. Mr. Botquelin azonnal megállapítja a rádiós tisztekkel, mely napon és mely órában keresnek kapcsolatot Budapesttel, hová azonnal kábelt menesztenek, a válaszkábel még este befut, jelezve a hívójeleket és hullámhosszot. Most már átengedem magam a szórakozásnak, melyből bőven kijut az embernek a hajó. Örömmel hallottam, hogy a Radio Coloniale és Tour Eiffel állomások rádión bemondták átkelésemet az Ile de France-szal, amit a hajón még Le Havreban hallottak és ez hasznos ajánlás volt számomra, mert mint régi ismerőst kezeltek. Álomszerűen ragyogó időben értünk este az angliai Plymounthba, az utolsó európai kikötőbe.

Hangverseny a hajón

Másnap napsütéses reggel köszönt. A sós, tengervízű fürdő után pompás reggeli vár. Ami szem, száj ingere: sonka, beafsteak, hal, szalonna, gyümölcslevek. Mindenből annyit ehet az utas, amennyi jól esik. Jó hangulatban ül ki az ember a fedélzet kényelmes fekvő-székeibe és élvezi a friss tengeri szellőt. Tíz órakor erőlevest és szendvicseket hordanak körül a fedélzeten, hol a legkülönbözőbb játékok sora folyik: torna, vívás, pingpong, alig veszi észre az ember, már ott is a dél. Délben zene, ebéd után mozi, társasjátékok, melyekben mindenki részt vehet. Így repülnek az órák – és én már a második éjszakát töltöm a hajón.

Másnap kéretett Mr. Villar, a mindig mosolygó első kapitány, a hajó kedvence. Hivatalos helyiségében kerestem fel és Mr. Villar azonnal a tárgyara tért. Előadta, hogy az út alatt mindig rendeznek egy gála-estet, melynek jövedelmét a tengerészek árváinak felsegélyezésére fordítják és ezen a hajón tartózkodó művészek rendszerint fel szoktak lépni. Ezúttal Jeanette MacDonaldot és engem kértek fel, a ceremóniamester tisztét – mert ilyen is van ilyenkor – Wright Kaufmann amerikai milliomos vállalta. Megszeppentem és kifejezést adtam aggályomnak, hogy ily erős konkurenssel álljak ki. De a kapitány mosolyogva nyugtatott meg, hogy a híres filmsztár, mikor megtudta, hogy magyar énekesnővel kell mérkőznie, kijelentette, hogy az veszélyes rivális számára, mert tudta, hogy milyen kitűnőek a magyar művészek és kis hangja nem mérkőzhet egy komoly művésznőjével. Én féltem ragyogó megjelenésétől, az őt körülvevő nimbusztól, ő meg hangomtól! Így mindketten „Mindarwertigkeit”-et éreztünk egymással szemben, de a cél érdekében vállaltuk a dolgot.

Meghatott, mikor messze idegenben, az óceán közepén fényképeim MacDonaldéi mellett díszelegtek a szalonban és a főhallban, jelezve a gála-koncertet. A hajón megjelenő napilap persze írt rólunk s így hamarosan mindenki ismert, kíváncsi emberek fel is kerestek.

Jeanette MacDonald 1933-ban (Forrás: art.com)

Rádióüzenet az Atlanti Oceán közepéről Pécsre

Ugyaneznap délutánjára volt megállapítva rádióüzenetem – haza. Három órakor már az összes tisztek azon fáradoztak, hogy a „rádiósztár” ahogy engem neveztek, haza üzenhessen. Pár perc múlva meg is találták a kapcsolatot és jelezték, hogy beszélhetek Budapesttel. De a meghatottságtól alig tudtam szólni és jó időbe került, míg pár szót ki tudtam ejteni. Furcsán csengett a hangom, mikor azt mondtam: - Halló Budapest, halló Pécs, itt az Atlanti óceánon, az Ile de Franceról Kalliwoda Olga beszél.

Hogy mit mondtam, arra nem emlékszem, de – mint később megtudtam – üzenetemet jól hallották és hozzátartozóim megnyugodva értesülhettek, hogy jól vagyok és boldogan szeljük az óceánt. Második üzenetemet 6000 mérföld távolságról szintén jól hallották.

Az idő közben repült és itt volt július 23., a koncert napja, melynek esti 10 órai kezdetét ízléses műsorok jelezték. A koncert kezdete előtt a másodkapitány, Mr. Dusser díszben jött értem, hogy elkísérjen a grand-szalonba. MacDonald már ott van és ragyogó jelenség. Kölcsönösen bevalljuk félelmünket a konkurrencia miatt, de máris halljuk a ceremónia mester szavait. Engem úgy konferál be, mint egy letiport, szerencsétlen ország ismert művésznőjét, aki szívesen állt rendelkezésére az árváknak, mert maga is tudja, hogy mily jól esik a letiportnak, ha segítő kéz nyúl feléje. Igen meleg hangon beszél Magyarországról is, de már jön is értem a kis szalonba.

Kalliwoda Olga
(Forrás: Magyar Rádió Újság 1928. szeptember 9. 7. oldal)

Vakító fényben úszik minden, csillognak az ékszerek, zsúfolt a terem. Még annyit veszek észre, hogy mosolygó arcok néznek felém, hallom a meleg tapsot, azután már csak a szereplésem érdekel. A Carmen bevezető ütemei után megszólal a hangom, mely felszabadultan, a sós levegőtől edzetten szárnyal, felzúg a taps és a bravó kiáltás. Mme Wright Kaufmann, ki finomtollú költő lefordította nekem a most következő magyar dalok szövegét angolra és így mindenki érti és érzi a dalok hangulatát. Olyan csend volt előadásom alatt, hogy ezt a parancsnok legnagyobb sikernek mondotta, amit amerikai közönség előtt elérni lehet. Sikerem vetekedett MacDonaldéval is, akinek jóval könnyebb helyzet volt. Könnyű angol keringőket és francia sanzonokat énekelt, az amerikaiaknak sokkal hozzáférhetőbb műsort, de sikere nem volt nagyobb az enyémnél. Számaink előtt, közben és végén a zenekar játszott, majd két előkelő hölgy kosárkába gyűjtötte az önkéntes adományokat. 2-2500 frankra számítottak, de a mi estélyünk jövedelme 7000 frank volt. Nagy volt tehát az öröm a nem várt anyagi siker láttán. Koncert után Burosse parancsnok vendégei voltunk. Sok érdekes embert ismertem meg ez estén, de legmeghatóbb mégis az volt, amikor kabinomba menve, angolul szólít meg egy úr és áradozva köszöni meg nekem a magyar dalokat. Elmondja, hogy apja magyar volt, már meghalt és ő már nem tanulhatott meg magyarul, de mindig boldog, ha magyar muzsikát hall. Ezzel a szép akkorddal tértem pihenőre, bizakodással várva a közel jövő eseményeit."

K. Kalliwoda Olga

 Forrás: Dunántúl 1933. október 18. 5. oldal