Ez alkalommal az Uj idők (szintén a Zengey Ágnes hagyatékból áll módomban csemegézni belőlük) 1942-es évfolyamában fellelhető reklámok beszéljenek helyettem. Annyi kommentárt fűznék hozzájuk, hogy a 70 évvel ezelőtti újságokban is nagy szerep jutott a nőket célzó "termékmegjelenítéseknek". Fiatalság–szépség–boldogság az örök triász, amellyel minden eladható volt már akkor is. A hirdetések tökéletesre rajzolt ideáljai, pedig nem kevés bosszankodást okozhattak a hétköznapi nőknek már abban az időben is. Hófehér mosoly, bódító parfüm, luxuskozmetikumok mind-mind a szép nő eszköztárának elengedhetetlen kellékei...

Zengey Ágnes 1921. augusztus 6-án született Pécsett. Tanulmányait az Istenkúti elemit követően, a  Miasszonyunk Női Kanonokrend polgári iskolájában, majd tanítónőképzőjében végezte. Néhány éves pécsi tanítóságát követően a visszacsatolt Baranya-háromszögbe, Főherceglakra helyeztette át magát. A külpolitikai helyzet kedvezőtlen alakulását követően, 1945-ben visszatért szülővárosába és folytatta tanítói tevékenységét.
Zengey Ágnes unokája (egykori csoporttársam), megismerve a blogom törekvéseit úgy határozott, abban a megtiszteltetésben részesít, hogy rendelkezésemre bocsátja a nagymama gazdag hagyatékát. Iskolai dokumentumok, fotók és visszaemlékezések engednek betekintést egy pécsi polgárleány élettörténetébe.
Ezúton szeretném megköszönni Krommer-Szalai Ágnesnek a bizalmat és egyelőre csak remélhetem, hogy idővel megszolgálom azt. A hatalmas anyag feldolgozása sok időt fog igénybe venni, de mint cseppben a tenger álljon itt egy fogalmazás Zengey Ágnes, a Miasszonyunk polgári leányiskolája III. osztályos tanulójának Magyar gyakorlatok füzetéből. A rövid írás bepillantást enged egy zárdai iskola 1933-ban zajló testnevelés órájának hangulatába.

"Pécs, 1933. XII. 11.-én.
Fogalmazás

Egy tornaóra

Az iskolában nemcsak szellemi műveltségünkkel foglalkoznak, hanem testünk edzésével is. E célból egy héten két-három tornaórát tartunk. De, hogy milyen kedvesek, szépek ezek a tornaórák, azt úgy leírni nem tudom, de megpróbálom úgy, ahogyan tudom.
Tornaóra előtt az öltözőbe megyünk, hol megkapjuk tornacipőinket. Tornacipőink fölvétele után a tornaterembe megyünk, hol már vár reánk a kedves jó Mater Aquinata. Imádkozunk és megkezdjük a szabadgyakorlatokat. Vidám zongoraszóra hajlunk jobbra, balra, előre, hátra. Még a futást is zongoraszóra végezzük. Aztán két sorra bomlunk és megkezdődnek a szergyakorlatok. Ezek aztán igazán érdekesek, különösen a bukfenc. Osztályunkból igen kevesen tudjuk, köztük én sem, mert attól félek, hogy kitöröm a nyakam. A többiek is keserves ábrázattal csinálják úgy, hogy a kedves jó M. Aquinata is mosolyog rajtunk.
A szergyakorlatok után a kedves jó M. Aquinata úgy intézi, hogy legalább tízpercig játszhassunk. Vidáman folyik a kint a bárány, bent a farkas, Jancsi hol vagy és a többi kedves játék. Mikor megszólal a csengő, szeretnénk elnémítani és nagy a szörnyülködés, hogy milyen rövid a tornaóra. Tornaóra után imádkozunk, helyre tesszük cipőinket és vidáman szaladunk föl az osztályba.
Ilyenek a mi tornaóráink s utána kipihent aggyal, fölfrissült szervezettel folytatjuk tanulásunkat."

Kép forrása: Pásztor Andrea (írta és szerk.): Régi pécsi iskolák albuma 1868–1948. BMMI, Pécs, 2007.

Dédanyáink korának erkölcsi színvonala sem volt magasztosabb a miénknél, csak nem kapott akkora nyilvánosságot minden botrány és pletyka. Egy széthullott család életébe enged betekintést egy kétségbeesett pécsi anya árvaszékhez intézett 1919. május 20-án kelt kérvénye.

"Tekintetes Árvaszék!
Férjem W. János borbély pécsi (Király u. 1. 3. em.) lakos 1918 julius hó közepén engem minden jogos ok nélkül elhagyott és azóta tőlem különváltan él. 1919 január hó 6-án azután 1909 december hó 30-án született Imre nevü gyermekünket is magával vitte és magánál tartotta. Miután azonban a gyermek a durva bánásmód és az alábbiakban előadandó, férjem által folytatott erkölcstelen életmód mellett férjemnél tovább nem maradhat, az a tiszteletteljes kérésem, hogy a gyermeket az én gondviselésemre bízni és az apát arra kötelezni méltóztassék, hogy a gyermekem tartására és nevelésére havonként előleges részletekben 200 koronát fizessen.
Férjem egy G. Józsefné nevü nővel él együtt, és ennek fiát, egy 15 éves fiut is magánál tartja. Fiam mindig szorgalmas tanuló volt, tiszta jeles bizonyítvánnyal, mióta apjánál lakik, a reá rótt sok fizikai munka miatt a tanulásra kellő ideje nem jut és e miatt  érdemjegyei a bizonyítványban kettősre és hármasra sülyedtek. Már kora reggel, hat órakor kell kelnie, az egész háznépének a cipőit megtisztítania; naponta háromszor az Indóház utcában kell a vonatérkezéseket tejes kannával várnia, a légszeszgyár utcába bőrért járnia. Délben neki kellett az üzletbe ebédet vinnie. Mig G.-né és fia az ebédlőben ettek, fiamnak a konyhában kellett étkeznie. Ugy férjem, mint G.-né és fia állandóan ütik, verik ököllel meg pálcával.
G.-né arra tanítja, hogy ha megcsókolom köpjön a számba és szaladjon el, meg azt hangoztatja ne szeressen, ő a mostoha anyja, "az csak az anyád, a ki kiszart, a rossz seb egye meg a valagát." Ha hozzám akar jönni, férjem azzal fenyegeti, hogy felhasítja a bőrét és besózza. Az egész háznépe revolverrel jár állandóan és azzal fenyegetik fiamat, hogy engem, ha egyedül találnak, meggyilkolnak.
Mindezen körülmények igazolására kérem fiamnak, ki jelenleg nálam van, férjem és alulirt távollétében való kihallgatását.
Minden fent előadottak szerint ugy férjem mint a vele vadházasságban élő G.-né és fia oly durván bánnak gyermekemmel, hogy további ottmaradása lehetetlenné lett, másrészről magukviseletével és beszédmodorukkal a gyermek lelkületére és erkölcseire káros befolyással vannak, indokolt azon fentelőadott kérelmem, hogy a gyermek az én gondviselésemre bizassék és férjem a gyermek tartása és nevelése fejében részemre tartásdíj fizetésére köteleztessenek.
(...)
Teljes tisztelettel:
W. Jánosné Sz. Anna"

A ferences harmadrendi apácák (beginák) nagy szerepet játszottak a magyar nőnevelés hagyományainak megteremtésében. Pécs és a környező vármegyék településeinek leányai oktatása helyben megoldatlan maradt volna nélkülük. A ferences templom közelében, a Hunyadi utcában (ma Mátyás király u. 15.) állt az az 1765-ben megvásárolt ház, amely fogadta a tudásszomjas leányokat.{1}

Az alábbi válogatás a meztelenség, a pornográfia, a szemérem, az erkölcs és a női test összefüggéseivel kapcsolatos forrásokat tartalmaz, amelyek segítségével a századforduló és az 1950-es évek közötti időszakon átívelve módunkban áll három szemüvegen keresztül szemlélni a kérdéskört. A Feminista Egyesület hivatalos közlönyében megjelent cikk egy meglehetősen liberális felfogást tükröz, és egyben kritikával illeti azt a magatartást, amely tulajdonképpen uralkodik az 1920-as és 1930-as évekből idézett szövegekben. Végül egy nőorvos tollából származó írás nyújt bepillantást abba, miként hozott az szocialista embereszmény változást a nemi kérdés megítélésében.

"Miszerint azon eszméből kiindulva,
hogy "mindenki egyért és egy mindenkiért" dolgozunk
továbbra is együtt a MANSZ célkitűzéseiért
hős honvédeink és drága hazánk javára..."[1]

Tormay Cecile írónő jóvoltából már 1918 végén kezdetét vette a keresztény magyar nők és leányok szervezetbe tömörülése. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége (MANSz) végül 1919. január 11-én bontott zászlót. A két világháború közötti időszakban mintegy 550 fiókszervezete jött létre, amelyben mintegy 480.000 (egyes források szerint 1 millió) nő dolgozott Nagy-Magyarország feltámasztásán. A szerb megszállás miatt Baranyában váratott magára az asszonyszervezetek összefogása, de 1921. szeptember 4-én Zichy Lujza elnökletével megalakult a MANSz pécsi csoportja. Ez az egyesület anélkül fogta össze a pécsi nőegyesületek munkáját, hogy korlátozta volna azok önállóságát. Az 1930-as évek második felére elhaló egyesület új erőre kapva 1940-ben 3 új szakosztályt (kulturális, postás, vasutas) létesített.

Az alakulás körülményei

 A Vasutas Otthon nagytermében 1940. április 7-én délután 4 órakor sereglettek össze Pécs postás asszonyai, hogy létrehozzák a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége pécsi postás csoportját.[2] Az ünnepélyes keretek között zajló rendezvényen tiszteletét tette Dr. Kuzmich Gáborné Őméltóság, postás MANSz országos elnöke és magára vállalta a nyitóbeszéd megtartásának feladatát. Úgy értékelte, hogy a tény, miszerint már az első felhívásra több mint 300 pécsi asszony és leány jelentkezett a munkára, bizonyítja, hogy a város nőtársadalma megértette a nehéz idő hívószavát, és kész tenni a nemzet boldogulása érdekében.[3]

A megalakulást követően az egyesület rendszerint évente egyszer tartott közgyűlést, ahol számot vetettek az elmúlt év eredményeiről, a pénztáros vázolta a szövetség pénzügyi lehetőségeit az előttük álló időszakra nézve és ennek figyelembe vételével volt lehetőség a következő évi program megtervezésére. Ezeken az alkalmakon történt a vezetőség összetételének megváltoztatása is, bár az alapszabály mindössze háromévente tette volna szükségessé annak módosítását. Az emberi tényezők közbehatása miatt azonban láthatóan szinte évente más személyek alkották a pécsi postás MANSz vezetőségét.[4]

Az egyesület 21 alapító taggal kezdte meg működését 1940-ben.[7] Alapító tagnak számított minden olyan személy, aki egyszeri 100 pengő befizetésével örök időre megváltotta tagdíját.[8] Talán az összeg nagysága indokolta, hogy éppen csak elérték a fiókalapításhoz szükséges minimális létszámot. A hölgykoszorút meghatározó részben a pécsi posta tisztikarának feleségei alkották (16 fő), csak néhányan akadtak (5 fő) közöttük, akik a maguk jogán, a posta kötelekében dolgozókként csatlakoztak az egyesület törekvéseihez. Ezek az arányok jól mutatják, hogy a korszakban a felnőtt nőtársadalom nagyobb mértékben volt eltartott háztartásbeli, mint aktív kenyérkereső. A Központi Statisztikai Hivatal által végzett népszámlálás szerint 1930-ban Pécsett 8.846 kereste meg maga a kenyerét, míg az eltartott nők száma 23.593 volt.[9] Az alapító tagok 28 és 58 év közötti nők voltak, az átlag életkoruk 44 esztendő. Tehát főként a dualizmus korában születettekről volt szó, akik még élhettek a békeidőben és személyes tapasztalat volt számukra az első világháború, a trianoni tragédia és végigélték a Horthy-korszakot. A lakcímadatokból kiderül, hogy egytől egyig a mai történelmi belváros területén, pontosabban a postapalota környéki utcákban laktak, módosabb környéken. Többségük nem szorult arra, hogy dolgozzon, férjük magas presztízzsel és jó fizetéssel járó állása kényelmes életet tett lehetővé. Feltételezhető, hogy egy részük még cseléd tartását is megengedhette magának, az így felszabaduló időben, biztos anyagi egzisztenciával pedig minden feltétel adott volt a karitatív tevékenységhez. Az egyesület taglétszámára vonatkozó pontos adat rendelkezésünkre áll az 1942-es évből, amikor is 330 fő tartozott berkeibe.[10] Már az alakuló közgyűlésen elhangzó programbeszédben felvetődött az az ötlet, miszerint az egyesülethez csatlakozó anyák lehetőség szerint 15 éven felüli leányaikat is igyekezzenek a munkában való részvételre mozdítani. Ennek lehetőségét és szükségességét a következők szerint fogalmazták meg: „Az anyák mellett szívesen ott lesznek a kis- és nagylányok, hogy részt vegyenek édesanyjuk munkájában. Ők már a ma embertypusaként nevelődnek és szégyenlem mondani, hogy ők sokszor egyszerűbben és lemondóbban tudnak megoldani dolgokat, mint mi, akik mégis egy kis békeidőt élveztünk.”[11] A kezdeményezés realizálódására nincs adat, de valószínűleg akadtak leányok, akik részt vettek a kézimunka-délutánokon. Arról, hogy a pécsi postás csoportnak külön Leányköre jött volna létre, nem szólnak a feltárt források.

Egyesületi élet

Az első néhány hónapban minden csütörtökön a posta palota (Deák utca 10.) kijelölt helyiségében délután 4 és 8 óra között tartották kézimunka-délutánjaikat.[12] 1940 telétől pedig a szokásos összejövetelek napja a hétfő lett.[13] A kezdeti időkben mindenki elvihette magával a saját munkáját (kötés, horgolás, varrás), aztán később ezeken a munkaalkalmakon dolgozták ki a nagyobb közös terveket. Céljuk volt, hogy a munka mellett kulturális programokkal, színdarabok, könyvek és mozielőadások elmondásával kellemesen eltöltsék az időt.[14] A magyar kultúra kiemelkedő alkotásai iránti fogékonyságukat példázta az alakuló közgyűlés programja is, hiszen a praktikus napirendi pontokat rendre egy-egy művészi előadás szakította meg.[15] Az 1941-es, 1942-es működést alapvetően meghatározta az országos téli segélyakció. Vitéz nagybányai Horthy Miklósné 1941. októberi rádiószózata az egész magyar társadalmat megmozgatta.

 „Minden nap, amikor békében hajtjuk álomra fejünket a megnagyobbodott országban, melynek határain a magyar honvéd őrködik, figyelmeztessen fokozott kötelességeinkre! Segíteni és adni ma nemzeti, honvédelmi kötelesség. Két arcvonal számára kérek e háborús télen a magyar társadalomtól adományokat. A hadviselés magyar hősei és a front mögötti élet arcvonalának nélkülözői számára. Minden adományon, amely kezemhez jut e történelmi időben, a nemzet áldozatra kész öntudatának örök szellemét érzem.”[16]

Az ország első asszonyának felhívása után, közvetlenül 1941 novemberében a pécsi postás asszonyok jótékonysági összejövetelt szerveztek a Vasutas Otthonban.[17] Működésüket szinte teljes egészében a háborús időkhöz méltóan a harctéren küzdő magyar honvédek téli ruházattal való ellátásának rendelték alá. A tél folyamán mintegy 120 tollmellénybe való ujjat kötöttek, amelyeket a budapesti Vöröskereszt útján juttattak el a frontokra. Szintén ez a karitatív szervezet segítette a további adományokhoz való alapanyagok beszerzését, de saját erőből is vásároltak gyapjút. Így készülhetett el 1942 folyamán további 46 pár tollmellénybe való, 5 pár térdmelegítő és 3 pár érmelegítő és 1 pár hosszú gyapjúharisnya, amelyek szintén katonáinkhoz kerültek. Cigarettagyűjtési akciójuk nyomán 2700 darab cigaretta jutott a birtokukba, amelyből 2000 darabot a Fiume utcai honvédkórházakban ápolt sebesült honvédek között osztottak szét. A fennmaradó 700 szálat és a további gyűjtés eredményét a karácsonyi akcióra tartogatták.[18] A téli segélyakció végével sem szűnt meg a honvédek ruhaellátmányához szükséges gyapjú feldolgozása, egészen 1944 elejéig bizonyosan ez maradt a kézimunka-délutánok meghatározó küldetése.[19]

Bár a messze szolgáló katonák segítése is próbára tette az egyesület kapacitását, 1941 karácsonyán mégsem hanyagolták el a nehezebb sorsú postás tagok felsegélyezését, a számukra összeállított csomagok átadására egy a posta épületében megrendezett ünnepség keretében kerülhetett sor. A rászorulók részére 420 pengőt osztottak szét, 36 pengő értékben pedig szaloncukorral járultak hozzá az altiszti egyesület karácsonyához.[20] A következő évben (1942) karácsonyi karitász előkészületeként már novembertől felhívásban szorgalmazták a tagokat, hogy válogassák össze és vigyék az egyesület helyiségébe a számukra feleslegessé vált cipőket és ruhákat, hogy az adományok nyomán a kiemelten támogatott 6-12 éves postás gyerekek, feleségek, özvegyek és nyugdíjasok élete könnyebbé válhasson.[21]

1943. február végén feltett szándékuk volt, hogy a kórházakban lábadozó hős sebesültek számára megfelelő mennyiségű papucsról gondoskodjanak. Ennek megvalósításához azonban nem volt elegendő a szíves szándék, hanem alapanyag is szükségeltetett. Céljukat elérendő felhívásban fordultak a város nemes lelkű asszonyaihoz, hogy az elhasznált, nélkülözhető filc női vagy férfi kalapjaikat, posztó, szövet, bársony vagy parchet darabjaikat ajánlják fel a szövetségnek, hogy azokból tagjai a honvédeknek papucsot készítsenek. Az ajánlásokat személyesen el lehetett juttatni az egyesület elnökéhez vagy akár telefonon bemondani.[22]

Az egyesület felszámolása

Az egyesület bár 1944. január 16-án tisztújító közgyűlés tartott a következő hónapban kénytelen volt beszüntetni tevékenységét, mert az anyag beszerzésének nehézségei miatt nem tudták folytatni munkadélutánjaikat.[23] A több mint egy éve szüneteltetett működéssel indokolták 1945. december 15-én a feloszlatásra vonatkozó javaslatot.[24] A tényleges felszámolásra, azonban csak az országos szervezet betiltását deklaráló belügyminiszteri rendelet Magyar Közlönyben való 1946. július 2.-i megjelenését követően került sor. A polgármester nevében 1946. augusztus 7-én rendelték el a szövetség egyesületi nyilvántartásból való törlését.[25] A lehetséges ingó és ingatlan vagyon felmérésével és zár alá vételével Kotsis István városi irodatisztet bízták meg, míg a számvevőséget Neuber János irodatiszt képviselte. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége pécsi postás csoportja történetének utolsó epizódjára 1946. augusztus 14-én a Magyar Pécsi Főposta hivatalos helyiségében került sor. Itt a kiküldöttek mellett jelen volt Tóth Lajosné volt elnök és Komondy Andorné Halda Teréz volt titkár, akik előadták, hogy az egyesület utolsó megmozdulása az 1943-as év karácsonyához köthető, amikor utolsó 600 pengő vagyonukat a szegény sorsú postás családok és altisztek felsegélyezésére költötték. Irataik és pénztárkönyvük sajnos a háború viszonytagságai között elkallódott.[26] A feloszlatással megbízott irodatiszt 1946. augusztus 18-án számolt be a lefolytatott eljárás sikeréről és csatolta a felvett jegyzőkönyvet, így 1946. augusztus 27-én a pécsi polgármesteri hivatal értesíthette a belügyminisztériumot gyors ügyintézéséről.[27]

„Vasárnap háromezer látogatója volt a pécsi strandnak
Pécs, július 6. A kánikula hónap ugyancsak áprilisi tréfát űzött velünk: egyik nap édesen mosolygott le ránk a nap, a másnap beborult és a pécsi utcák velencei lagunákhoz hasonlítottak, azzal a különbséggel, hogy az árvizek és vadvizek tetején nem gondola, hanem a gyalogjáró közönség elázott fatalpú cipellői úsztak. Ennek következtében a strandélet megbénult. 
Az elmult vasárnap volt az első igazi kánikulai nap és a balokányi strandon mintegy háromezer vendég hűtötte le magát a medence friss hullámaiban. Igaz, hogy ennek a nagy embertömegnek csaknem fele a boxmérkőzésnek köszönhető, mert a sportszerető közönség is szép számmal vonult ki a strandra.
A strandnak nem kis vonzerejét teszi a gyönyörű park, nyárfáival, platánjaival, búsongó szomorúfüzeivel és a meseszép virágágyakkal övezett tó, amely fölé panaszos melankóliával hullatja levelét a tóparti nádas. A tó tükrén vidáman ficánkolnak a falánk aranyhalak, amelyeket mindig kenyérmorzsákkal etet a látogatók közül valaki.
A mai nap közönsége alig üti meg felnőttestől és gyerekestől a kétszázat. Ez a szám a hatalmas területen annyira megoszlik, hogy szinte úgy látszik, alig lézeng benne közönség. A mikrofon divatos slágereket közvetít, amelyet a pecsenyevörösen sütkérező vendégek csendes rezignációval hallgatnak. A fiatal gyerekek azzal szórakoznak, hogy kergetőznek a parton és egymást a vízbe dobálják. Természetesen olyan zsivajjal és fröcsköléssel, hogy a nők sivalkodva futnak el előlük szerteszét. Mert vigyázni kell a hajra a strand víz nem tesz jót a vízhullámoknak.
A vízmedence fölött megjelenik egy hárommotoros bombázógép, a fiatalság legnagyobb örömére, akik hangos kiabálással, integetéssel akarják magukra vonni a pilóta figyelmét, abban a reményben, hogy legalább is egy dugóhúzót vagy bukfencet csinál a gépével. Azonban a pilóta túlmagasan lebeg a strand felett és nem veszi észre a gyermekek karlengetését és más gondja van, mint a gyermekek szórakoztatása.
Egy szőke kisfiú madárfiókát szorongat a kezében. – A medencéből fogtam ki – mondja – majdnem belefulladt. Fogalmam sincs hol keressem a fészkét, amelyből kihullott. Biztosan sír utána az anyukája, apukája. Most elviszem haza, kalitkába rakom és ha kinő a szárnya, elengedem – lelkendezi a kisfiú csillogó szemmel és nekiiramodik az úton az utca felé.
Pizsamás, shortos vagy feltűnően kifestett nőket ma már csak elvétve látni a strandon. A gumicipőket is felváltotta a háborús és higiénikus faszandál. A mai háborús világban a nők is praktikusabbak lettek, mint a békevilágban. A strandokon nem divatbemutatókat akarnak tartani, hanem élvezni az Isten csodálatos, gyógyítóerejű napfényét. Azonban volt mégis ma valami, ami feltűnést keltett a strandon. Egy egyszerű, régimódi fürdőruhás, molettes nő, aki strandtáskájából rántott csirkemellet szedett elő és jóízűen falatozta finom, fehér házikenyérrel. A látványnak annyi bámulója akadt, mint békében egy feltűnő szépségű divatdámának.”

/Pécsi Napló 1943. július 6. 2./

(A képen a Balokány strandfürdő 1933-as állapotában kép forrása:   http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Balok%C3%A1ny_1933.jpg&filetimestamp=20091208084743/ )