„Nőuralom?!” – ha halljuk a konferenciacímet, halljuk a feminista ideológia lerágott csontjainak zörgését is? Vagy Arisztophanész komédiájának címe inkább az univerzális emberi konfliktusokat árnyaltan, több oldalról bemutató, és ez által klasszikussá váló Nagy Alkotók szellemét idézi meg?
Ez utóbbi történt inkább október „idusán” Pécsett, a Civil Közösségek Házában megrendezett két napos pódiumbeszélgetés-sorozaton. A sétatéri sárga lombú fasor tövében megbújó, a különféle történelmi stílusok jegyeit magán viselő ódon épület franciaablakán beomló őszi napfényben vagy a kopogó eső duruzsolásában ülve oldott hangulatú, de többnyire koncentrált beszélgetések zajlottak, amelyeken a feminizmus és a nő témáját szépirodalmi, nyelvészeti, történelmi, szociológiai, pszichológiai, politikatudományi, vallási, színházi, képzőművészeti, laikusbarát megközelítésekből járhattuk körül.
A szűk egy órás szekciók nem mindig adtak lehetőséget a tárgyuk kimerítő elemzésére, de a gondolatébresztőnek bizonyult diskurzusokat babazsúr-szendvics, forró kávé, meleg tea hármas csábításának engedve a „szünetekben” már teljesen szabadon lehetett folytatni, további ihletet merítve a művészeti karos fiatal alkotók igazi modern dizájnos, grafikus konferenciaplakátjaiból.
És hogy mit tudtunk meg? Hát matriarchátus az nem volt. Sohasem. A fogalom csak egy XIX. századi elméleti konstrukciót takar bizonyító leletanyag hiányában. Mondjuk az, hogy nőuralom éppen nem volt, az talán nem is olyan nagy baj, ha komolyan vesszük a már hivatkozott ókori drámaírót. Inkább valljuk be, hogy mi nők legalább akkora diktátorok tudunk lenni.
Talán azért is lehet ez így, mert a „gyengébbik” nem képviselői – különösen az igazán elismertek – nagyon is erősek, és harcaikban megedződve már csak igen nehezen vetik le a mindent-meg-tudok-oldani-nincs-itt-semmi-gond védőpáncélját. Legalábbis számomra ez derült ki a beszélgetést vállaló, hivatásukat, karrierjüket, családi életüket tiszteletreméltóan menedzselő, különböző korú sikeres nők vallomásaiból, akik között vállalkozó, értelmiségi és hétgyermekes (igen, hét) édesanya is helyet kapott. Felszabadító volt hallgatni, hogy néha más is sírógörcsben tör ki/rendet rak/leviszi a kutyát sétálni vagy magát futni, esetleg mindezt felváltva. Nem kárörvendés ez. De a magán ezer kis praktikával segítő, saját lábán is megálló amazon kirajzolódó képének az árnyoldalát is megmutatták a színházi aspektus előadásai. Különösen Brecht: Jó ember kerestetik című drámájának a nő által eljátszott férfiszereppel operáló, a vígszínházi feldolgozást ismertető előadás indíthatott el fájdalmas asszociációkat.
De nemcsak szerepkörében mutatták meg sokszínűen a nőket a beszélgetések, hanem korosztályi szempontból is. A média fősodrának egyoldalú, modellfazonú szépségideáljától csábítva önpusztító szokásokat felvevő tizenéves, önmagára már érettebben néző egyetemista személyes beszámolójára szépen rímelt A vámkisasszony című monodráma harmincas hősnőjének alakja, aki kénytelen rájönni, hogy a méltó női létezéshez a kordivatoktól és külső szerepelvárásoktól való függetlenség megszerzésén át vezet az út.
Izgalmas ellentét feszült a művészeti középiskolások szuper, friss-ropogós Arisztophanész-feldolgozásának szabadszájúsága, és a káromkodás gender nyelvészeti, verbális erőszakra és szexuális elnyomásra koncentráló megközelítése között. Sőt, szolidabb összecsapásra is sor került a feminista irodalomtudomány lelkes, fiatalabb hívei és a rutinosabb, az aspektust totalizálni nem kívánó, érettebb korú szakértők között.
Mint látható: szelíd vitákra sor került, de nem vonzott be a program harcosan ideologista mentalitást. Így volt jó. Aki a vallási szekcióban elmérgesedő csatározásokra számított, az is kellemesen csalódhatott. Az egyes egyházak, világlátások képviselői/ismerői a korrektség jegyében törekedtek pozitív nőképek bemutatására. A valóban értéktelített és szép ideálok azonban fájó ellentétben állnak a realitásokkal, különösen, ha nemcsak szűk környezetünkre gondolunk, hanem a világ „másik” részére, ahol a nők az elnyomás különböző horrorisztikus fokait (indiai égő özvegyáldozat, női külső nemi szerv csonkolása stb.) is kénytelenek megtapasztalni, amint az az emberi jogi szakértő vonatkozó előadásából is kiderült.
Bár ha ez utóbbihoz viszonyítunk, ki kellene bújnunk a bőrünkből örömünkben, ám a kortárs magyar irodalmat olvasva mást sem látunk, csak szenvedést és gyötrelmet. Egyértelműen igaz ez a nők által írott legújabb művekre (Szvoren Edina, Kiss Noémi, Hidas Judit), de az együtt érző Borbély Szilárd vagy a kevésbé együtt érző Petri György sem ábrázol éppen idealisztikus képet. A női testet tudatosan tárgyiasító alkotókról már nem is beszéljünk.
És hogy mi hiányzott? Hát a pasi! Legalábbis ha a XX. század második felének elismert női alkotóinak regényeit nézzük, a nőket megértő, mélyérzésű ÉS erős, világban helytálló, jellemes férfi különféle alakja üres halmaznak tűnik. Ugye, ez a legnagyobb bajunk?
