Weöres Sándor csodagyerekként, valódi nagy költőnőként emlékezett meg róla, akit szomorúsága, kétségbeesése, feltartóztathatatlan halálvágya arra vitt, hogy tizennégy évesen apja forgópisztolyával szíven lőjje magát. Emlékiratai, búcsúlevele, gyászjelentése és 18 költeménye, valamint az ezeket magába foglaló, Tüskés Tibor által összeszerkesztett kötet őrzi emlékét.
Karay Ilona 1866. december 18-án született Aradon. Apja, Karay Nándor pénzügyi tisztviselő volt, aki elsősorban hozománya miatt vette feleségül édesanyját, a kecskeméti születésű Nagy Máriát. Ilonát már két nővér és két báty várta. Míg apja takarékos, gyakorlatias, az élet törvényeit szem előtt tartó ember volt, addig édesanyjának „Otthon, szülői házánál nem volt alkalma az életet valódi fekélyes oldaláról megismerni; mindenkiben jó barátot látott, s a folytonos regényolvasás is sok ábrándos eszmét csempészett szívébe.” A baj az volt, hogy az olvasottakat az életbe próbálta megvalósítani, mindenkinek segíteni akart, minél nagyobb áldozatot hozott másokért, annál nagyobb örömöt okozott saját magának cselekedete. Ilona szüleinek személyisége közötti nagyfokú különbözőség okán szinte borítékolható volt a boldogtalan házasság. Hosszabb ideig éltek Szegeden, majd három gyerek világra hozatalát követően az édesanya visszaköltözött szüleihez, de a negyedik gyermek érkezése után újra visszatért férjéhez, aki ekkor már Aradon dolgozott. Később Lugosra, majd Pécsre költöztek.
Ilona nem tudta, hogy hatással volt-e szülei családi életére, hogy anyai nagyapja, Nagy Lajos főbe nőtte magát, de lányára és unokájára bizonyosan átörökítette szuicid hajlamait. Az ifjú költőnő gyermekkorára, mint boldog aranykorra tekintett vissza emlékirataiban. Ebben az időben édesanyja a legnagyobb pazarlással elégítette ki gyermekei minden kívánságát. Közben azonban számos hozzá forduló családnak nyújtott pénzbeli segélyt, amely olyan módon zsigerelte ki a családi pénztárat, hogy hitelek felvételére is szükség lett. Míg Ilona nővérei iskolába jártak, ő otthon tanulta meg egy nevelőtől az ábécét. A szülők kapcsolata végül odáig mérgesedett, hogy az édesanya újra elhagyta édesapját és visszaköltözött leányaival Kecskemétre, fiait Pécsett hagyta. A szentszék azonban nem adta beleegyezését a válásba, mert a férj azt vallotta gyermekei érdekében, hogy még mindig gyengéd érzelmek fűzik asszonyához.
Kecskeméten három évet töltöttek, Ilona mindig első volt az iskolában. 11 éves volt, amikor régóta betegeskedő bátyja meghalt. A veszteségtől édesanyja idegei erősen meggyengültek. Öngyilkossággal fenyegette meg leányait annak érdekében, hogy visszatérjenek apjukhoz Pécsre. Távollétük alatt azonban az édesapa megismerkedett egy kétes hírű nővel, Patzák Annával, aki kezdetben szakácsnőként szolgált náluk. Ekkor már megszűntek a házasságfelbontás akadályai és az apa elvette a nőt, aki Ilona bevallása szerint „eddig tiszta nevén a legnagyobb szennyfoltot üté”. A számos családi tragédia, szülei válása, apja újranősülése és egy titkolt, beteljesülhetetlen szerelem végül arra bírta a 14 éves Karay Ilonát, hogy édesapja fegyverével önkezűleg vessen véget életének.
Karay Ilona búcsúlevele
Szederkényi Ervin sejtése szerint az imádott Várady Ferenc pécsi novellista és újságíró, Ilona testvérbátyjának barátja, kollégája lehetett. A hét év korkülönbség azonban akadálya volt annak, hogy Várady Ferenc nőként tekintsen „a nagytehetségű és koraérett leánygyermekre”. A szerencsétlenség után azonban ő maga írta meg a Pécsi Figyelőbe Karay Ilona nekrológját: „A tündéri szépségnek, mennyi jóságnak, szűzi erénynek megtört liliomszálát zokogva siratja a fájdalom… Ott feküdt holtan, halványan, kibomlott hajjal, szép piros vérében. Mellette még a gyilkos fegyver füstölgött s ő már kiszenvedett. Fölötte az öngyilkosság pokoli szelleme… Ilonka halála előtt csak sejteni engedte tettét, de az okról hallgatott; miként a hal. Többek között nővéreinek mondá, hogy ne varrjanak báli ruhát, hanem inkább gyászöltönyt, mert ő már nem sokáig él.”
Károlyi Amy úgy vélte, hogy „Karay Ilonkában már Kaffka Margit figurája készülődött, a vidéki úri szegénység női nyomorúságából kitörni-vágyás.” Weöres Sándor szerint költeményei a századvégi szecesszió stílusjegyeit előlegezték meg. Bár tele voltak művei az akkor „divatos melankólia sóhajtozásaival, könnyes vallomásaival, amiket ma avatagnak érzünk,ó, csakhogy őnála a szokványos boldogtalankodáson mindig átüt a mély és valódi fájdalom.” A versekben felbukkanó szerelmes, de biológiai szív a világirodalomban, akkor még fel nem vetődött vadonatúj motívum. Technikája valószínűtlenül pontos, szókincse sajátságos. „Tovább fejlődött volna, ha életben marad? Lehetséges, de én inkább úgy vélem, hogy a sírba-sodró örvény hozott létre ember-fölöttit (vagy legalább is kislány-fölöttit) és csak egyszerit. Tán többé nem érte volna el ezt a koncentrált feszültséget, enyhén körülmények között. Vigasztaljuk magunkat azzal: talán ez a java mindannak, amit írt vagy később írhatott volna.”
Forrás: "Szívem nagyon forró kezd lenni..." Karay Ilona hagyatéka. Szerk. Tüskés Tibor. Pécs, 1987.
