A Pozsonyból áthelyezett Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem ünnepélyes pécsi megnyitójára 1923. október 14-én került sor. A megnyitó beszédet Magyar Heidelberg címmel maga a vallás– és közoktatási miniszter, Klebelsberg Kunó tartotta. Sokan már az áthelyezés évében megkérdőjelezték a négy magyar egyetem létének szükségességét, a munka mégis kezdetét vehette ebben a hatalmas szellemi műhelyben. A következő évek az infrastruktúra kiépítésének jegyében teltek. A fokozatos fejlődést azonban beárnyékolta az országos takarékosságról szóló hír, miszerint elképzelhető, hogy több vidéki egyetemi kar vagy akár egész egyetem is bezárásra kerülhet.[1]

A híreket nem fogadták közömbösen a pécsi Erzsébet Kollégium lakói,[2] akiknél 1925. május 6-án délután tett látogatást Zichy Lujza és Gosztonyi Gyuláné, a kollégium igazgatója, Pekár Mihály társaságában. A leányszállás mind a 25 szobájának vizitációján túl a MANSz elnökségének elsődleges célja volt az egyetem hallgatóinak panaszairól tudomást szerezni és lehetőség szerint orvosolni azokat. Feltételezhetően Zichy grófnő ekkor tanácsolta a hallgatónők számára, hogy aggodalmaikat csokorba gyűjtve fogalmazzanak meg levelet a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének elnökének, aki talán rendelkezik akkora kapcsolatrendszerrel és politikai súllyal, hogy tud hatni a döntéshozókra.[3] A kisebb lavinát elindító memorandumra alig egy hetet kellett várni. Az Erzsébet Tudományegyetem 1200 hallgatója (köztük 400 nőhallgató) nevében könyörögtek a levél írói a „Magyar Nagyasszonyukhoz”, a „Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége Patronájához”, hogy a rendelkezésére álló minden fegyverrel hasson oda, hogy a tudomány iránti szomjukat kielégítő intézmény, amely a kultúra diadalát biztosítva őrt áll hazánk déli végein, továbbra is megmaradhasson.[4]

 „Magyar Asszonyok Lelkes vezére, Tormay Cecile, Hozzád repül száz egyetemi hallgatónő kétségbeesett segélykiáltása! Segíts! mert a véres háború és Trianon után reánk, tanítónőkre kerül a magyar mindig önmagát sujtó ökle.
Százan, a középosztály leányai, küzdve tanulunk a pécsi egyetem által fentartott Erzsébet kollégiumban, mely az egyetlen az egész országban. S a jobb jövőbe vetett reményben dolgozva, halljuk: „ a pécsi egyetemet megszüntetik”, s mi százan anyagiakban szegény, de törekvésekben dus keresztény magyar leányok kiveretünk a zivataros magyar éjszakába, már itthon is száműznek!
Segíts rajtunk, Te, aki a mi lelkünk Lelke vagy! Segíts, Te, legtehetségesebb magyar asszon y rajtunk, a kik Terád nézünk fel! Nagymagyarország minden részéből összegyűlve lakunk a pécsi egyetem Erzsébet kollégiumában csaknem ingyenesen, mi szegénysorsu, jó előmenetelű diáklányok, akiknek tanári karunk áldozatkészsége mindent ad, könyvet, ellátást, ha kell pénzbeli segélyt, részint a saját, részint az egyetem barátainak nagylelkűségéből. S mi százan megélhetésünket tisztán ennek az egyetemnek köszönhetjük, amely szeretetével ugy borít bennünket, mint egy apa a saját gyermekeit. A mi tudós professzoraink a mi apáink.
Ők, kik a tanulmányi szabadságok alatt külföldre járnak, s eme utjuk eredményét klinikák építésére s diákszállók felállítására fordítják, a maguk jövedelmeiből diákokat látnak el, már külföldön is méltó reprezentánsai magyarságunknak.
Elveszitek őket tőlünk? Nem adjuk! S ők tudjuk, nem adnak minket…”[5]

 A Tormay Cecilnek címzett levél nyilvánosságra hozatalát követő napon a pécsi MANSz táviratot intézett az elnöknőnek, amelyben közölték, hogy abszolút mértékben azonosulnak a hallgatónők kérésével és maguk kérték, hogy a MANSz központja minden erejét vesse be a pécsi egyetem érdekében.[6] Az Erzsébet Kollégium lakóinak petíciója természetesen nem talált süket fülekre. Pár nap múlva maga Tormay Cecil intézett megnyugtató sorokat a pécsi egyetemistáknak.

Tormay Cecile

 „Meghatódva olvastam kétségbeesett segélykiáltásotokat. Teljes megértéssel és testvéri szeretettel állok oda közétek száz magyar lányok, kiket korán komollyá tett a nehéz magyar sors. Közétek állok én is, hogy veletek kiálthassak abban a reményben, hogy így messzebb hallatszik a hangunk. De soha ne feledjétek el az életben – hogy nekünk, megtépett, megfogyott magyaroknak csak akkor hallják meg szavunkat, ha mindig együtt maradunk. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége holnap megindul, hogy a magyar hatalom gyakorlóinak füléhez, szívéhez elvigye hozzám küldött leveletek szavát. Meg vagyok róla győződve, hogy az egész ország keresztény magyar asszonyainak óhajtásával körülfont kéréstek megtalálja az utat a magyar szivekhez. Ne csüggedjetek. Bármennyire elszegényedett is nemzetünk, a jövő életéről mégsem mondhat le, és a jövő zálogát, Benneteket ifju Testvéreim, nem foszthatnak meg attól a lehetőségtől, hogy komoly törekvéssel, nehéz munkával felkészülhessetek az élet harcára. Mindent megteszünk értetek. A jó Isten áldja meg nemes törekvéseiteket. Sok szíves üdvözlettel Tormay Cecile a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének Országos elnöke."[7]

 Az egyetem megszűnése ellen harcoló mozgalom nem korlátozódott a központi és a vidéki MANSz párbeszédére. Pécs város, Baranya megye, sőt az egész Dunántúl csatlakozott ahhoz a megmozduláshoz, amelynek legfőbb célja, volt elérni, hogy az országos bizottság takarékossági terve csak puszta gondolat maradjon (megvalósulása esetén a pécsi és a szegedi egyetem is megszűnt volna). Az egyetemi és főiskolai hallgatók tántoríthatatlanságukról tettek tanúbizonyságot 1925. május 14-én, amikor a központi egyetem aulájában tiltakozó nagygyűlést tartottak. Felolvasásra került az egyetemi nagybizottság és az egyetemi hallgatóság Magyar Nemzethez szóló kiáltványa is:

 „A pécsi Erzsébet Tudományegyetem keresztény ifjúsága, mint a kultúra déli végvárának a magyar feltámadásért küzdő harcosa, hozzád kiált Magyar Nemzetem. 
Csonka hazánkban integer kulturánkon kívül nem maradt más kincsünk s most a gyászos trianoni béke ötödik évfordulóján ismét fenyeget a megcsonkítás réme, el akarják venni egyetemünket el akarnak szakítani bennünket Alma Materünktől s meg akarják fosztani a Dunántúlt egyetlen kulturközpontjától.
Magyar Nemzetünk Mi, akik tiltakozó szavunkat emeljük fel e mostoha elbánás ellen, Hozzád fordulunk mert a te tiltakozó szavad a mi egyedüli erőnk.
Segíts, segíts, nehogy kicsavarják kezünkből utolsó fegyverünket, szellemi erőnket, mert ez lesz az utolsó szeg a trianoni koporsóhoz.
A pécsi Erzsébet Tudományegyetem Keresztény Ifjúsága.”

 Az 1925 nyarán-őszén kibontakozó mozgalom zászlaját olyan személyiségek ragadták magukhoz, mint gróf Zichy János volt kultuszminiszter és gróf Zichy Gyula pécsi püspök. A magyar társadalom minden rétege megmozdult a bezárás ellen, végül mégis elsősorban Klebelsberg Kunónak volt köszönhető, hogy a megszüntetés veszélyét sikerült elkerülni.[8]