Nagy Endréné az első világháború kitörésekor vasúti pénztárosnőként dolgozott a Temes megyei Petró községben. A szerbek első betörésekor kiemelkedően bátor és hazafias magatartást tanúsított, elszántsága másoknak is erőt adott. Az összeomlást követően férjével és gyermekével együtt Pécsre menekült, ahol tovább teljesítette hivatali kötelességeit a MÁV üzletvezetőségének kötelékében. Minden buzgalma ellenére B-listára került, ami olyan mélyen megrendítette, hogy egy év múlva, 37 évesen szívbajban elhunyt…[1]
Amikor 1925-ben Horthy Miklósné értesült honleányi érdemeiről, úgy döntött, megbízza a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége pécsi csoportját, hogy november 1-jén vasárnap délután 3 órakor egy halottak napi gyászünnepély keretében helyezzék el az általa küldött babérkoszorút a sírján. A pécsi fiók a megemlékezésre készülve felhívást tett közzé, amelyben kérték a pécsi hölgyvilág tagjait, hogy szenteljenek pár percet a nemes halott emlékére. A felkérésnek megfelelően lezajló eseményen a pécsi MANSz elnöknője, Zichy Lujza megbízásából a gyászbeszédet a pécsi polgári leányiskola igazgatója, özvegy Fuchsné Futima Sarolta mondta:
„Amikor megfogyatkozik szomjas földek fölött az áldással telitett felhők járása, akkor terjed a puszta, a sivatag és mind kevesebb lesz a zöld virány, az oázis. Idővel magas homokhalmok őrzik városok, falvak, paloták és kunyhók romjait. És vannak korok az emberiség életében, melyek fölött szintén megfogyatkozott az áldás, és ilyenkor terjednek a szívekben a sivatagok a fékevesztett önzés nyomán, a zöld virányok és oázisok pedig tűnnek, fogynak, mert kevesebb lett a hit s az élő szeretet, mely örömet hoz a földi életbe. De azoknak vigasztalására, akik e lelki értékek után sóvárognak mondjuk: vannak most is gazdag lelkek, akik elvonulva élnek köztünk, akikről a költő mondja, hogy mindaz, ami a földön nemes és jó, az a zaj és zsivaj közt borongva jár. Egy ily minden jóhoz és széphez hű szívet takarnak e rögök, egy igaz magyar asszonyt, ki zivataros napokban tudott bátor és erős lenni, mert a szíve be tudta fogadni a haza nagy gondolatát, amely úgylátszik, sok lélekben nem fér el. Ő az elhunyt saját szívét érezte széttépetni, midőn hazája testét szaggatták szét. A szép példát nyújtó honleány sírjára Ő Főméltósága Horthy Miklósné, kormányzónk neje elküldte díszes koszorúját, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége pécsi fiókjának elnöke, Zichy Lujza grófnő pedig reáfonta nemzeti színeinket, melyeket az elhunyt érző szeretettel foglalt szívébe. Most midőn leteszem sírodra az elismerésnek díszes koszorúját, Hozzád fordulok kedves lélek, ki odafönn örködsz szeretteid boldogsága fölött, mint azt hátrahagyott soraidban ígérted. Ha volt keserűség a lelkedben, midőn e homályos földről elszálltál, most már mindettől megszabadulva, megdicsőülve állsz Isten trónja közelében. Talán látod már azt, mait mi még nem látunk, látod a seregeket vagy ama nemes lelkeket, akik minket a Te szivednek és minden igaz magyar hő vágyának teljesüléséhez elvezetnek. A jóknak, nemeseknek közülünk elszállt lelkeivel együtt vezérelj minden magyar leányt, minden magyar asszonyt az igaz úton.”[2]
