Ili ezen a reggelen is egykedvűen kelt ki az ágyból. Mosakodás közben a hűvös víz némileg kimosta az álmot ugyan a szeméből, de a szokottnál is komótosabban vette fel az előző este kikészített iskolai egyenruhát. Miután anya két vaskos varkocsba fonta szőkésbarna fürtjeit és sötétkék szalagokat kötött a végükre, hozzáfoghatott a reggelihez. Látva a hat esztendős leány, korához képest merőben mélabús ábrázatát, édesanyja faggatni próbálta szomorúsága okáról. Ő azonban csak szótlanul bámult maga elé, majd közömbösen megvonta a vállát. További kérdezősködésre nem jutott idő, mert bependerült az ajtón a mindig vidám Panka, hogy ezen a napon is együtt menjen az iskoláig osztálytársával, Ilivel és édesanyjával, Lujza nénivel. A folyton indiánszökdelésben közlekedő Panka vidám csacsogása egészen a Miasszonyunk zárda elemi iskolájának küszöbéig tartott, így fel sem tűnt, hogy Ili mindvégig némán ballagott. Még csak szeptembere óta volt az iskola növendéke, de hetek óta minden reggel görcsbe rándult a gyomra, amint belépett a kapun. A szorítás pedig csak akkor enyhült némiképp, ha az utolsó óráról is kicsengettek…

Gyermekek a Sétatér alsó részén

Történt ugyanis, hogy az egyik késő őszi reggelen, a gyülekezőt, a sorakozót és a bevonulást követően, miután mindenki elfoglalta helyét az osztályteremben, a nővér lakonikusan annyit mondott: „Kálóczy! A sarokba!” Ili felkapta a fejét vezetéknevére és bár fogalma sem volt róla, hogy mivel érdemelte ki a büntetést, méltatlankodásnak nem volt helye. Attól a reggeltől kezdve pedig minden magyar órát a sarokban állva kellett töltenie. Anyának persze minderről nem mert szólni, hiszen mérhetetlenül szégyellte a dolgot.

Teltek, múltak a hónapok és egyik este, miközben anya éppen a vasalni valóval volt elfoglalva magához hívta Ilit, és megkérte, hogy legyen szíves felolvasni neki a napi újságból. Lujza tudta jól, hogy már minden betűt ismerniük kell az első osztályosoknak, hiszen ő is a zárdai elemiben tanult annak idején. Ili zavartan, rémülten, egyre piruló arccal foglalt helyet anyával szemben az asztalnál. Kiterítette a Dunántúl aznapi számát a lámpa alá, hogy jól lásson, de csak tétován bámulta a betűhalmazt. Anya rábökött egy cikkre és kíváncsian várta, hogy Ilinek vajon milyen folyékonyan megy az olvasás. A szavak azonban benn ragadtak és két hatalmas könnycsepp jelent meg a lány szeme sarkában. Lujza elképedve nézte vigasztalhatatlanul zokogó, csöppnyi lányát. Az elmúlt hetek büntetésben töltött óráinak fájdalma egyszerre tört felszínre Iliből. Miután kisírta magát és a sok hüppögés után újra tudott beszélni, elmondott mindent édesanyjának. Lujzának így kellett megtudnia tehát, hogy Ili hónapok óta a sarokban tölti a magyar órákat, ezért nem tanulhatott meg olvasni…

A feldúlt édesanya másnap haladéktalanul beszélőre hívta az érintett nővért, hiszen tudni szerette volna, hogy Ili vajon mivel érdemelte ki ezt a büntetést. „Túlságosan szilaj.” – hangzott a válasz. Ilinek az volt a bűne tehát, hogy a nővér megítélése szerint az illendőnél felszabadultabban futkározott a szünetben az iskola kertjében…

{Kálóczy Ilona (1922–2014) később elvégezte a Miasszonyunk rend Szent Margitról nevezett tanítóképző főiskolát és pályája kezdetén, mint testnevelő tanár kapott megbízást alma materében. A második világháború idején a pécsi tankerület leventeleány vezetője volt. A történet alapjául szolgáló élményét 2011-ben egy interjú keretében mesélte el nekem.}